Vasárnap délelőtt korizni voltunk a műjégpályán és olyan szép, napsütéses idő kerekedett, hogy kedvem szottyant kirándulni. Ebéd után összepakoltam a cókmókomat és neki indultam a "hegynek". Ismét a Dömörkapu volt a kiinduló pont és ismét a Kis-Rét irányába a sárga sávon, majd a sárga kereszten indult a túra. Ebben aztán ki is merült a hasonlóság. Egyrészt azért mert most a bakancsomat húztam fel, bízva abban, hogy egy hét alatt letaposták a havat, másrészt pedig csodaszép napsütésben vághattam neki az erdőnek, szemben a múlt heti borús, szeles havazással. Nagyobb tempót akartam diktálni, mert kb. ugyanakkor indultam, mint egy hete, de többet szerettem volna menni. Bölcs előrelátásból a fejlámpámat magamhoz vettem, hátha elhúzódna a túra. 

Hirtelen szabaddá vált a szombat délutánom. A gyerekek elmentek szánkázni, a nejemnek más dolga akadt, így gyorsan összeszedtem a cók-mókomat és felautóztam a Dömörkapuhoz. A sárga sávon indultam el a sípálya felé.

Ismét elérkeztünk egy évfordulóhoz, amely számvetésre sarkallja az embert. Ebben az évben érzésre is és km-re is kevesebb jutott a túrákból. Sokadszor más volt a fontosabb és nyáron pedig a szabadság két hete alatt is végig kánikula volt, amikor az ember inkább választja valamely hűs víz partját (vagy medencéjét), mint egy több órás túrát hegyek föl-völgynek le a rekkenő hőségben. A kéktúra füzet is csak kétszer került elő, igaz, hogy szűkebb hazám, a Mecsek gerincén haladt végig, kísérve utamat. Tavasszal Zobák pusztáról jutottam el a "kéken" egy hosszú túrán át a Jakab hegy lábáig, majd nyáron egy fél napos kirándulás erőltetett meneteként átkeltem a nyugat Mecseken is és Abaliget vasútállomásánál fejeztem be idénre a kékezést. Jövőre a Zselici dombság következik.

Viszont két olyan helyen is túrázhattam az év során, ami eddig szűz terület volt számomra. Életemben először jártam a Bakonyban és hiába volt kánikula, azért egy fél napos túrát itt is bevállaltam. Sopronban viszont sokadjára voltunk, de túrázni most először. Rögtön 3 túrát is tettünk a városhoz közelebb eső részeken és azon ritka alkalmak egyike volt ez az októberi hétvége, amikor a család is velem tartott. Hát így esett, hogy idén "csak" 125 egység került a "kilométerórába", míg tavaly ez majdnem 200 volt. Bízom benne, hogy a 2019 ismét sok örömteli felfedezni valót tartogat számunkra. Egy célt már megfogalmaztunk, mégpedig a Gemenci erdőket céloztuk meg családilag. Meglátjuk összejön-e. Persze ez csak rajtunk múlik! :-)

Az őszi erdő színkavalkádjának nincs párja e vidéken. A lombhullató fák az ősz derekán színes avarral borítják utunk, de még a fák ágai is ezer színben pompáznak. Úgy gondoltuk, hogy ez a legjobb időszak, hogy megtekintsük a tavaly átadott lombkorona sétányt, a nyugat Mecsekben megbújó Sás völgyben.  

Az októberi hosszú hétvégénket Sopronban a Lövér Hotelben töltöttük. A feleségem előre kinézte, hogy a hotel szervezésében vezetett túrákon vehetünk részt és elhatároztuk, hogy élünk is vele.

Gergővel  elhatároztuk, hogy megnézzük a Mecsek Rallye egyik szakaszát. Rallyban jártas kollegámtól kértem tanácsot, mik a szabályok, hová állhatunk, hová nem. Tőle kaptunk egy pontos leírást, hogy melyik nap pontosan mikor és honnan indul és milyen útvonalon halad majd a mezőny és bónuszként még egy rajlistát is adott, hogy "képben" legyünk az elhaladó autók típusát és legénységét tekintve.

 

Amióta családos ember vagyok, sosem volt még olyan nyaralásunk, amely alatt végig kánikula lett volna. Így, amikor nyár elején – a hűvös júniusban – véglegesítettük az augusztusi szállásunkat Bakonybélben, úgy képzeltem, hogy biztos lesz az ott töltött 5 nap alatt kiránduló idő. Nos az idei nyaralásunk két hetére a sors végig kánikulával örvendeztetett meg bennünket. Amikor már reggel 9-kor 30 fok felett van a hőmérséklet, akkor az ember inkább vízparton, vagy a strandon képzeli el a napot, így a Bakonybélbe tervezett nagy kirándulásokat elhalasztottuk egy másik alkalomra.

Cimboráimmal pár napot a Balaton mellett töltöttünk és szinte kihagyhatatlan programként áthajóztunk Badacsonyba. Induláskor még borongós időnek nézett ki, pont olyannak, amikor érdemes elgondolkodni azon, hogy a badacsonyi sornál feljebb is merészkedhetünk. Azért biztos, ami biztos, ittunk pár fröccsöt a soron is, a törzshelyünknek számító Vígadó Borozóban. Ekkor persze már hétágra sütött a nap, de azért nekiindultunk a Római úton Tomaj felé. Útközben megbeszéltük, hogy a tűző napon nem biztos, hogy célszerű felkaptatni a hegyre, inkább keressünk valami hangulatos kisvendéglőt. Első próbálkozásunk a Muskátli Étteremben volt, de majdnem teltház fogadott, és a szabadon lévő asztalok is kint a rekkenő hőségben voltak, így gyorsan kifordultunk a vendéglőből. Majd egy utcával lejjebb a „Betérő a vén kocsishoz” nevű egységben kötöttünk ki. Itt alig volt vendég és 8-10 éve egyszer egy jót ettünk-ittunk itt, így azt gondoltuk, ez jó választás lesz. Sajnos a kiszolgálás a kevés vendég ellenére is erősen akadozott. Száraz fehér bort kértünk kancsóban, szódával. Édeset kaptunk, de ami még inkább felháborított az az, hogy a hozzávaló poharak jó 10 perc késéssel érkeztek meg. Ez végképp nehezen magyarázható. A pincérek jól láthatóan sürögtek-forogtak, a lendülettel nem volt baj, csak hatékonyság nem párosult hozzá. Eleinte még megnézegettük az étlapot, mert páran ettünk volna, de ahogy alakultak a dolgok, letettünk erről, megspórolva magunknak még néhány borítékolható csalódást. Megpróbáltuk leerőltetni a kihozott italokat és ez idő alatt páran mégiscsak arról kezdtünk el beszélni, hogy mégsem kellene kihagyni a hegyet. Végül négyen, Csucsu, Laci, Robi és jómagam vágtunk neki a lankásnak éppen nem nevezhető hegyoldalnak.

A soron következő kéktúra szakaszon a Jakab-hegy meghódítása várt rám. Mondhatom azt, hogy most hosszú ideig ez az utolsó olyan terep, amit nagyrészt ismerek, még ha a Jakab hegyen utoljára a 2000-es évek elején jártam is, de gyerekkoromban sokszor kirándultunk ide. Később az Őrségben tekergő kétúra útvonal egy-egy rövidebb szakasza és a célegyenes lesz majd ismerős terep, de addig átvágok majd az ismeretlen Somogyországon és Zala megye nagy része is teljesen új terep lesz.

Hosszabb szünet után egy viszonylag hirtelen ötlettől vezérelve kirándulást terveztünk e hétvégére. Az időjárás úgy alakult, hogy a vasárnap lett a befutó. Én javasoltam Óbányát, mert nálam volt az "A malomnak nincsen köve" elnevezésű mozgó geoláda és az Óbányai Stein malomhoz terveztem rejteni. Persze, ha a többiek élénken tiltakoznak és más célpontot javasolnak, akkor sem estem volna kétségbe, de szerencsére senkinek nem volt kifogása.

Az idei túraszezonom késve indult, ami részint a lassan induló tavasznak és a sok munkának tudható be. Mindenesetre két hete azért csak összehoztunk egy 15 km-es túrát bemelegítésnek. E nélkül nem mertem volna nekivágni egy 20+ km-es túrának. A főpróba jól sikerült, így rövid szervezés után lefixáltam ezt a pénteket május derekán. Utólag láttam, hogy szinte napra pontosan egy éve már a második kéktúrás napomat nyomtam a Geresdi-dombságban. Ez volt az első olyan kéktúrám, ahol nem volt biztos a befejezés helye, ugyanis felkészültem arra, hogy ha már a Büdös-kúti pecsételő helynél nagyon elfáradnék, akkor a Remete rétnél felszállok egy buszra, de ha még bírom, akkor elmegyek a Patacsi mezőnél lévő pecsételő pontig és aztán onnan csorgok le Éger-völgybe. Ezért előzetesen kinéztem a buszokat mindkét opcióra felkészülve. A másik elhatározásom az volt, hogy nem sietek, sokat pihenek, azért, hogy a vége is pozitív élményekkel teli és ne egy fáradtságtól vánszorgó se-lát-se-hall befejezés legyen. Még azon is morfondíroztam, hogy ennek érdekében elengedem a geoládázást, hisz ez a szakasz van a lakhelyemhez a legközelebb, ezekhez a ládákhoz szinte bármikor elmehetek, ne most pazaroljam az időt rájuk.  Végül azért csak beterveztem 4 geoládát, amelyek szigorúan az útvonalba estek.

Hosszú kihagyás után ismét kirándulást terveztünk egy kis geoládázással egybekötve. A Kelet-Mecsek eddig általunk be nem járt területét tűztük ki célul: A Vékénytől délre eső vidéken egy olyan körtúrát néztem ki, amely kb 10-12 km-es, azért hogy kényelmesen geoládázhassunk, pihenhessünk, ha kedvünk támad és a végén jóleső legyen a fáradtság, ne terhes. Az előzetes tervezéskor az a dilemma merült fel, hogy a felfelé vezető út, (azért, hogy érinthessük a GCPCPC geoládát) kevésbé járt, jelöletlen turistaút, mely egy patak mederben vezet. A láda utolsó megtalálója jól járhatónak jelölte az utat, de ő januárban járt erre, így friss infó nem volt arról, hogy a vegetáció mennyire indult be. Némi plusz logisztikával indulhattunk volna Kárászról is és akkor egy "U" alakot jártunk volna be, mire Vékénybe érünk. Ekkor kimaradt volna a fent említett láda, de helyette lett volna más. Végül maradtunk a körtúránál. Így egyszerűbb volt a logisztika. 10 órakor találkoztunk a faluban. Az előzetesen parkolóhelyül kinézett Polgármesteri Hivatal előtti részt pont most térkövesítik, így egy picit feljebb hagytuk az autókat.

Véget ért egy élményekben és kilométerekben gazdag év. Sok tapasztalat, még több remek hangulatú séta és bringázás, nem utolsó sorban 107 db láda került a 2017-es év mellé. Ebben a blogban - egy kivételtől eltekintve - a kirándulásokról írtam túranaplót. A bringázások nem elsősorban a látnivalók miatt emlékezetesek, hanem a jó társaság vagy a keresendő ládák ürügyén letekert kilométerek okán kerültek bele az alábbi összesítésbe, de azokról nem született képes-szöveges beszámoló.

Karácsony első napján gyönyörű napsütés, felhőtlen égbolt és kora tavaszias idő kerekedett, ezért ebéd után egy kellemes kis sétát indítványoztam. A TV-torony alatti kis parkolóból sétáltunk fel a Kis Tubesig. Napfürdőt vettünk, megcsodáltuk a párába burkolózó várost és a gyerekek szaladgáltak egyet, majd indultunk is vissza. De ekkor megbeszéltük Gergővel, hogy másnap egy hosszabb - geoládázással egybekötött - túrát teszünk.

• 
• 
• 
• 

Májusban nem gondoltam volna, hogy ilyen sokára futok neki a 3. túranapomnak a kéken, de így alakult. Szerencsére ez idő alatt is sokszor hódolhattam a természetjárásnak, így nem bánkódom. Eleinte sokat tervezgettem  a harmadik etap logisztikáját, mert be kellett látnom, hogy a 30 km feletti táv megterhelő volt számomra. Nem mintha nem lehetne bírni, hisz végigmentem, de a befejezés inkább csak a "Legyen má' vége!" életérzés megtestesítője volt. Egyáltalán nem esett jól! A túrázás pedig egy hobbi, amit csak jó kedvel érdemes művelni. Viszont ez már így sikerült! Mivel nem jó szívvel emlékszem vissza az Apátvarasd - Mecseknádasd szakaszra, így ezt nem volt kedvem még egyszer visszafelé teljesíteni. Ezért egy olyan túra körvonalazódott a fejemben nyár elejére, hogy elmegyek busszal Zengővárkonyba, egy főhajtásra megállok Rockenbauer Pál sírjánál, majd - mintha egy "T" alak szárán indulnék, a kék kereszten megcéloztam volna a kéktúra útvonalát, a "T" kalapjánál jobbra elsétáltam volna az Apátvarasdi pecsételő helyig, majd visszafelé a "T" kalapjának bal száráig Óbányára, ahol az aznapi túra véget ért volna. Közbe sok pihenéssel, geoládák utáni bóklászással. Aztán ha éreztem volna erőt magamban, hogy vissza menjek Mecseknádasdra, akkor visszafelé a Réka várat is útba ejtettem volna, amit a kéktúra útvonala elkerül. Titkon arra is gondoltam, hogy erre a szakaszra, – vagy legalábbis egy részére – a család is eljöhetett volna velem úgy, hogy az elejét kora reggeli buszos indítással abszolválom, leszállok az Apátvarasdi elágazásnál, végigcsinálom az Óbányáig az utat és ott csatlakozik hozzám a család, elmegyünk együtt Kisújbányára, ott eszünk, iszunk, jól érezzük magunkat és aztán visszajövünk Óbányára a kocsihoz. Végül aztán ezekből a tervekből nem lett semmi. Eltelt a kora nyár kéktúra nélkül, később pedig a nagy kánikulában már kedvem sem volt a hosszabb túrákhoz. inkább a vízpartot részesítettük előnyben.

Úgy esett, hogy vasárnap délelőtt még maradtunk bátyáméknál a gyerekek legnagyobb örömére. Így arra gondoltam, hogy ebben a gyönyörű tavaszias napsütésben vétek lenne a szobában ücsörögni, ezért keresgélni kezdtem a közeli ládákat. Arra gondoltam, hogy ha 1-2 órányi járóföldön belül találok néhányat, akkor érdemes ebédig becserkésznek őket. Meglepetésemre a nejem és a húgom is érdeklődött a séta iránt. Mivel a geoládász honlapon lévő térképet Google Maps alapra állítottam be - lévén városi keresgélésre készültem - fel sem tűnt, hogy a kiszemelt ládák egy hegyen lennének. A "gugli" kidobta, hogy a legmesszebb lévő az kb. 35 perc gyalog. Gondoltam oda vissza 70 perc + kb. fél-háromnegyed óra láda keresés, az kb. 2 óra összesen. Az első hibát ott vétettem, hogy a lányoknak csak foghegyről annyit mondtam, hogy harmincöt perc. Nem bontottam ki az igazságot. Nem volt szándékos, inkább azt hiszem az motoszkált a fejemben, hogy igazán nem lényeges az idő.

A hétvégén Budapesten töltöttünk pár napot, melynek apropója a pénteki fantasztikus Sting koncert volt a Papp László Sportarénában. Bár ez egy túrablog, de nem tudok elmenni szó nélkül az mellett, hogy a koncert az előzetes várakozásaimat is jócskán felülmúlta. Nem vagyok egy nagy Sting rajongó, de a sláger számait nagyon kedvelem és a Brand New Day című albuma pedig kifejezetten tetszik. Mivel ez a legújabb lemezének, a 57th & 19th címet viselő korongnak a koncertkörútja, ezért igyekeztem előzetesen megismerkedni ennek a lemeznek az anyagával. Nem állítom, hogy nem tetszett, de egy-két szám kivételével olyan langyos víznek tűnt. Bíztam benne, hogy a koncert második felében majd előrukkol az "öreg" egy-két fülemnek kedves slágerrel. Ehhez képest már az elején is egy temperamentumos, slágerekkel teletűzdelt indításnak lehettünk a tanúi. A setlist tartalmazott egy pár Police számot is. Ezt az infót rendre a helyszínen mellettem tartózkodó Sting szakértőm - a húgom - osztotta meg velem. Aztán ahogy telt-múlt az idő, úgy jöttek az ismertebbnél-ismertebb dallamok. Fantasztikus volt az aréna hangulata és a mi kedvünk is a tető fokára hágott, ami azért is nehéz, merthogy az aréna egy legömbölyített kavicshoz hasonlatosan nem sok fokot tartalmaz. ;-) (fotó: langologiterok.blog.hu; artlasso.hu)

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Jó pár éve járunk fel a Fehérkúti kulcsosházhoz lazítani a Calamites csapatával és eddig mindig a megszokott - eredetileg kitalált - útvonalat követtük. A Széchenyi téren volt a találkozó, ahol rögtön egy-két frissítővel kezdtünk. Majd a Tettye következett (Semiramis), utána a Dömörkapu, majd a Kis-rét – Kantavár – Rábay fa – Fehér kút útvonalon értünk fel a célhoz. Én már 1-2 éve pedzegettem egy alternatív útvonalat, de most érett meg az idő erre. Most Orfűröl terveztük az indulást.

Erre a hétvégére vendégeink érkeztek és szombatra egy rövidebb kirándulást terveztünk. Többféle útvonallal készültem és ezeket a reggeli elfogyasztása közben ismertettem. A csapatban kisebb gyerekek is voltak ezen túlmenően a néhány nappal korábbi lehűlésnek csak a halvány emléke derengett már a reggeli megbeszéléskor, így a kánikulával is számolnunk kellett, amikor a hátráltató tényezőket vettük sorba. Végül a kislányok inkább itthon maradtak és csak Gergő fiam képviselte a 10 év alatti korosztályt. Mindent összegezve a reggeli megbeszéléskor egy szintvonalon haladó sétát irányoztunk elő a Mandulástól indulva a Remete-rét irányába. Azt beszéltük meg, hogy elindulunk és ha úgy érezzük, hogy túlságosan meleg lenne, akkor szépen visszafordulunk.

A Mandulásban lévő tornapálya és a piros sáv közös szakaszán indultunk. A fiatalok kicsit szaporábban szedték a lábukat, mi "öregek" pedig komótosan beszélgetve haladtunk a fák között. A Mecsek déli oldalát telibe kapta a delelő napfény, de azért nem volt elviselhetetlen a forróság. A ritkásabb erdőrészeken túljutva egyre árnyasabb szakaszokon vezetett az utunk. Egy ponton - már közelebb a Remete-réthez - megálltunk inni egy kicsit és elfogyasztottuk a frissítő almagerezdeket is. Gergő itt vissza szeretett volna fordulni, de mi többiek egyértelműen indultunk tovább nyugatnak, így ő sem tett másképp. Egy enyhe ívű kanyar után megpillantottuk a Remete-rét fa játékait és a nagy, fedett pihenőt, ahol egy erős félórára mi is lecsüccsentünk. Itt megragadtam az alkalmat, hogy megkeressem a Remete-rét - Mandulás multiládának a 3. - virtuális - pontját. A kis pihenőnk alatt arra is volt idő, hogy megnézzem a különböző információs táblákat is. Láttuk a Sós-hegyi kilátóra felvezető ösvényt is. Erről a kilátóról tavaly decemberig nem is tudtam. Cimboráimmal a Tubesen eltöltött körbe kémlelésünnkor fedeztem fel. Még nem adódott lehetőségem elmenni ide és ez most is háttérbe szorult, mert igen meleg volt, senkinek nem volt kedve még a szintekkel is megküzdeni. De egy család viszont rövid tanakodás után nekivágott a zöld kereszttel jelzett útnak. Mi lassan össze készülődtünk. Megbeszéltük, hogyha lesz kedvünk, akkor az állatkertet is meglátogatjuk, de ezt majd ráérünk akkor eldönteni, ha visszaértünk a Mandulásba.

A visszafelé tartó út talán egy kicsit könnyebb volt, bár időtartamát tekintve nem abszolváltuk hamarabb. Kényelmesen haladtunk. Kb. fél úton megkértem a csapatot, hogy álljanak meg egy kicsit, hogy legyen időm megkeresni a geoláda 2. pontját, ami az úttól kb. 50 méterre egy kis ösvény mentén volt. Már eléggé porozott a vesénk, így mindenki egyetértett azzal, hogy a Mandulásban megállunk egy hűvös italra a büfénél. Tempósan haladtunk visszafelé és hamar feltűnt a tornapálya egyik állomásán elhelyezett bordásfal szerű építmény. Így már tudtuk, nemsokára elérünk a kiindulóponthoz. Ott, ahol a turistaút megközelíti a műutat ismét megkértem a kis társaságot egy rövid pihenőre, mert a 3 pontos multiláda első pontját is meg akartam keresni. hamar meglett, hisz az úttól pár méterre egy fa odvából kandikált kifelé a pezsgőtablettás doboz. Visszaérve a büféhez hamar választott mindenki a kedvére való hűsítőt a repertoárból, majd rövid telefonálás után az is kiderül, hogy az otthon maradt lányok az Állatkertbe sem akarnak jönni, viszont az ebéd kész. Így mi is hamar lebeszéltük magunkat az Állatkert meglátogatásától, csak a bejárat előtt autóval elhaladva mutattam meg vendégeinknek, milyen lett a fogadóépület, amit a régi kis pénztár helyére húztak fel. A meleg ellenére is jól esett egy kis séta az erdőben és azért volt benne annyi, hogy mindenki farkasétvággyal fogyassza a finom ebédet, amit a Zita készített nekünk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezen a meleg délutánon két geoláda megkeresésnek az ürügyén vállalkoztam erre a Sötét-völgyi túrára, míg a család egy közeli faluban vendégeskedett. Egy kiadós ebéd után fél három előtt parkoltam le a Vár hegy alatti horgásztó büféjénél. Nem néztem körbe a tónál, mert az előzetesen kitervelt útvonal 4 órás menetidőt követelt, ezért már az elején nem akartam rögtön késlekedéssel indulni. Határozott léptekkel indultam el az autóút szélén, amelyről pár lépés után jobbra ágazott le a turistaút. Az első láda a hegytető alatt a keleti oldalon emelt kilátónál volt. Ide két úton lehet feljutni, az egyik - a kék háromszög - rövidebb meredekebb, míg a piros tanösvény egy kicsit hosszabb. Sajnos az utak jelzettsége erősen hiányos volt, néhol láttam csak évekkel ez előtt felfestett fehér jelzésalapokat és egy-egy kopott, nehezen észrevehető jelzést. Az út szélesen haladt felfelé. Balról őzeket riasztottam meg délutáni sziesztájuk közepedte. Egy éles kanyart követően perceken belül elértem a kilátót, ahonnét csodálatos látványt nyújtott a Szekszárdi Kerék-hegy, rajta a Bati keresztnél lévő kilátó, amelyről néhány hónapja volt szerencsém körülnézni.

A szokásoktól eltérően délben volt a találkozó a Semiramisban. Én ugyan csak fél 1-re értem oda, de még így is egy órácskát rákészültünk az indulásra. Végül fél 2 felé indultunk el a Dömörkapu irányába. Itt Petykó, az "új" fiú, a maga csöndes visszafogott módján éltette azokat akik így elbántak a Vidámparkkal és a megérkező cserkészekhez is volt egy-két jó szava. Dehát a Petykót így szeretjük! Innét egy rövid sörszünet után indultunk tovább a Kisrét felé. Itt már ketté szakadt a csapat. Bálint és Petykó sietősebbre vétte a figurát, míg én a Robiékkal megvártam, míg a Laci és a gyerekek geoláda után bóklásznak a rét felső részén. A rövid kaptató után konstatáltuk, hogy szépen lemarták az utat és eltüntették a mély vízmosásokat, úgy, ahogy korábban már Bátaapáti és Mecseknádasd között is tapasztaltam.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nyár eleji túrát szerveztünk a Calamites kosárcsapatával egy villányi borozgatás elé. Az indulás Pécsről a Főpályaudvarról is már izgalmakat hozott, hisz Ravi sporttársunk nem jelent meg az elvárható időben. Vonat indulás előtt kb. 10 perccel felhívtam, és lihegve mondta, hogy lekéste a buszt Kertvárosból ezért gyalog-futva indult neki, de már mindjárt megérkezik. Felajánlottam, hogy megveszem a jegyet, monda, hogy jó. Megvettem a jegyet, felszálltunk a vonatra és vártunk. Néhány perccel indulás előtt hívott, hogy merre talál minket. Mondtam, hogy egyetlenegy kis piroska áll (talán) a II. vágányon, rajta vagyunk. "PIROSKAAAA! VÁGÁÁÁNY!!!, Hát nem busszal megyünk??" Mondtam a többieknek, hogy Ravit elvesztettük. Esélytelen, hogy a buszpályaudvarról ideérjen vonatindulásig. Szerencsére eszünkbe jutott, hogy a vonat a "Pécs-Külváros" kisállomáson is megáll, itt egy lehelettel jobb esélye van, hisz olyan sportos. Rácsörögtünk, de már a Domusnál járt, onnan fordult vissza a Kisállomás felé. Közben a vonat is elindult. Nagy futás volt, de mire beért a vonat az állomásra, Ravi már kényelmesen sétált a peronon. Persze facsarni lehetett a ruhájából a vizet, de velünk volt. Később kiderült, hogy a túra szervezésének kezdetekor valóban - tévesen - buszt írtam, de aztán a utána már végig vonatról volt szó, viszont Ravi szerencsétlenségére a legelső bejegyzést nézte meg a Calamites honlapon, amikor bizonytalan volt, hogy vonat vagy busz lesz a közlekedési eszköz.