Amióta családos ember vagyok, sosem volt még olyan nyaralásunk, amely alatt végig kánikula lett volna. Így, amikor nyár elején – a hűvös júniusban – véglegesítettük az augusztusi szállásunkat Bakonybélben, úgy képzeltem, hogy biztos lesz az ott töltött 5 nap alatt kiránduló idő. Nos az idei nyaralásunk két hetére a sors végig kánikulával örvendeztetett meg bennünket. Amikor már reggel 9-kor 30 fok felett van a hőmérséklet, akkor az ember inkább vízparton, vagy a strandon képzeli el a napot, így a Bakonybélbe tervezett nagy kirándulásokat elhalasztottuk egy másik alkalomra.
Azért viszketett a talpam, így kinéztem egy rövid – délelőttbe bezsúfolható – túrát, némi geoládázással megspékelve. De végül egyedül kellett nekivágnom, ugyan Gergő még hezitált egy picit, de aztán vonzóbb volt Soma, a drótszőrű tacsi, a háziak kis kedvence. Én pedig fél 11 körül nekivágtam Bakonybél utcáinak, hogy elérjem az Országos Kéktúra útvonalát, mert túrám elején egy rövid „városi” szakaszon ezt az irányt kellett követni, hogy aztán a falu határában letérjek egy nagyon rég felfestett kék barlang jelzéssel ellátott útra.
Az ösvény eleinte alig járt, bokrokkal benőtt arcát mutatta és néhány magánház kerítése mellett vezetett a hegyre. Meg is néztem a kütyümet, hogy jó úton járok-e, de aztán ahogy beértem az erdőbe, kitágult a tér, kiszélesedett az ösvény is. Aljnövényzet szinte egyáltalán nem akadt, de a sűrűn növő, egyenes törzsű fák látványa is üdítőleg hatott a házak között uralkodó kánikulához képest. Kellett is az árnyat adó lombkorona, mert az első ládáig 1,2 km alatt kellett 180 méteres szintkülönbséget megtenni. Többször megpihenve próbáltam takarékoskodni az erőmmel. Egy erős fél óra alatt értem el a Likas követ, ahol az első ládát kellett megkeresni. Maga a „látványosság” nagyon minimalista volt, talán 10-20 évvel korábban volt még némi kilátás, de mára már benőtték a bokrok a kis nyiladékot, ami a völgy felé engedte be az éltető napfényt. Némi hezitálás után ráleltem a rejtekre és sikeresen logoltam és visszarejtettem a ládát. Innét visszakapaszkodtam a gerincre, ahol lágy szellő lengedezett a fák között, enyhítve a hőséget. A fák itt viszonylag távolabb voltak egymástól, ami teret engedett a betűző napfénynek, amely vidáman játszadozott a lábam előtt heverő zöld „szőnyegen”. Bokrok nemigen voltak, főleg sűrű csalánfélék között kanyargott a kis ösvény. A hegytető platója szélesen terült el és egy éles bal kanyart véve elindultam észak-nyugat felé, ahol hamar látszott, hogy egy irtás szélén vezet majd az utam az egyre meredekebben lejtő völgy felé.
Bakonyújvár története:
Bakonybéltől északra kb. 3 km-re a Gerence völgy felett, a Tönkölös-hegy egyik kiugró nyúlványán, 432 m magasan találjuk az elpusztult vár csekély maradványait. A kővárat 1529-33 között a Podmaniczky család tagjai, feltehetően Rafael és János építette, akik a királytól adományként kapták e vidéket.
Rövid idő alatt félelmetes rablófészekké vált. Fosztogatásokkal örökös rettegésben tartották a vidéket. Ők fosztogatták többek között a zirci ciszterci kolostort és templomot. Végül is a pozsonyi, majd az 1543. évi besztercebányai országgyűlés száműzte őket, és a vár lerombolását rendelte el. A hagyomány szerint az egykori rablóvár kulcsa a pannonhalmi apátságban van.
forrás: a geoláda weboldala
Pihenés után elindultam visszafelé, majd hamarosan az eddig bejárt útról – mely visszavezetett volna a Likas-kő felé – lekanyarodtam balra a völgy felé. Itt nagyon meredek volt az út. Egyik fától a másikig cikk-cakkban közlekedve, minden követ, kiszögellést kihasználva nagyon óvatosan haladtam, mert nem akartam nadrágféken érkezni. Szerencsére hamar leértem a völgybe és ott már egy erdészeti úton kényelmesen enyhe lejtésben bandukoltam, északról megkerülve a Vár hegyet. Megcsodáltam a fákat, ahogy egyenes törzsűkkel törtek az ég felé. Egy-egy tarvágás sávja mellett elhaladva szépen látszott, hogy a völgyből ugyanaz a fa fajta sokkal magasabbra nő, mint a hegyoldalban egyre feljebb gyökeredző társai, hisz minden fa az éltető napfény felé tör és törvényszerű, hogy az alacsonyabban lévő fának magasabbra kell nőnie, hogy a feljebb lévő szomszédja ne takarja ki előle a nap sugarait. Ez szépen látszik is a fényképen.
Szépen haladtam lefelé, körülöttem sokféle rovar, bogár élvezte a nap sugarait. Sikerült egy gyönyörű lepkét is röptében lefotóznom. Itt-ott komoly pocsolyák nyomai is látszottak, ami a hosszantartó kánikula ellenére is jelezte, hogy itt, a meredek hegyektől körülölelt kis völgyben egy-egy heves esőzés hirtelen nagyon sok vizet zúdít erre az útra. Lassan elértem a hegy lábát, ami a szinte vízszintessé váló úton kívül az országúton elhaladó járművek zaja is jelzett. Egy ideig még párhuzamosan haladtam a gyalogúton, de aztán ez betorkollott az aszfaltos útba, amely Bakonybélt köti össze Bakonykoppánnyal. Az út maga egész új volt, friss aszfalt és az út szélén otthagyott kisebb-nagyobb munkaterületek jelezték, hogy itt nemrég komplett útfelújítás zajlott. Én azonban át akartam jutni az út túloldalán futó Gerence-patak másik partján futó kék kereszt turistaútra, hogy ne közvetlenül az autók mellett kelljen bandukolnom. A GPS-t nézve először egy olyan lehetséges átkelési pontot választottam, amelyről aztán kiderült, hogy magánterület. Továbbhaladva ismét jelzett a térkép egy gázlót. Itt ért a túra első és egyetlen csalán csípése, de hidat nem találtam. Kicsit vacilláltam, hogy kapjam-e le a cipőmet és a zoknit és evickéljek-e át a 3-4 méter széles patakon, de végül erről letettem. Visszamentem a közútra és tovább bandukoltam. Végül majdnem egy kilométerrel később találtam egy kis pihenőt és egy nagy fa árnyékában egy kis fahidat, amin átkelhettem a patakon.
