Cimboráimmal pár napot a Balaton mellett töltöttünk és szinte kihagyhatatlan programként áthajóztunk Badacsonyba. Induláskor még borongós időnek nézett ki, pont olyannak, amikor érdemes elgondolkodni azon, hogy a badacsonyi sornál feljebb is merészkedhetünk. Azért biztos, ami biztos, ittunk pár fröccsöt a soron is, a törzshelyünknek számító Vígadó Borozóban. Ekkor persze már hétágra sütött a nap, de azért nekiindultunk a Római úton Tomaj felé. Útközben megbeszéltük, hogy a tűző napon nem biztos, hogy célszerű felkaptatni a hegyre, inkább keressünk valami hangulatos kisvendéglőt. Első próbálkozásunk a Muskátli Étteremben volt, de majdnem teltház fogadott, és a szabadon lévő asztalok is kint a rekkenő hőségben voltak, így gyorsan kifordultunk a vendéglőből. Majd egy utcával lejjebb a „Betérő a vén kocsishoz” nevű egységben kötöttünk ki. Itt alig volt vendég és 8-10 éve egyszer egy jót ettünk-ittunk itt, így azt gondoltuk, ez jó választás lesz. Sajnos a kiszolgálás a kevés vendég ellenére is erősen akadozott. Száraz fehér bort kértünk kancsóban, szódával. Édeset kaptunk, de ami még inkább felháborított az az, hogy a hozzávaló poharak jó 10 perc késéssel érkeztek meg. Ez végképp nehezen magyarázható. A pincérek jól láthatóan sürögtek-forogtak, a lendülettel nem volt baj, csak hatékonyság nem párosult hozzá. Eleinte még megnézegettük az étlapot, mert páran ettünk volna, de ahogy alakultak a dolgok, letettünk erről, megspórolva magunknak még néhány borítékolható csalódást. Megpróbáltuk leerőltetni a kihozott italokat és ez idő alatt páran mégiscsak arról kezdtünk el beszélni, hogy mégsem kellene kihagyni a hegyet. Végül négyen, Csucsu, Laci, Robi és jómagam vágtunk neki a lankásnak éppen nem nevezhető hegyoldalnak.
Először a kis utcácskákon kellett megkeresni a sárga sáv jelzést és azon indultunk el, várva, hogy végre a hűsebbnek vélt fás részre érjünk, mert a házak között a kőrengeteg csak úgy ontotta magából a meleget. Felemlegettük, hogy utoljára két éve áprilisban egy hajó vízretételi hétvége alkalmával túráztunk ezen az útvonalon. Akkor is szép időben túráztunk, de azért ennyire meleg nem volt. Minden hátráltató tényező ellenére hamar elértük az erdőt, de ekkor meg már a szint volt a mi legnagyobb ellenségünk. Persze a többiek jobban bírták, főleg „Fényevő Róbert” és „Megúsztuk László” tett úgy, mintha csak a Király utcában sétálna, de a két bálna (bocs Csucsu ;-) ) az partra vetett halként kapkodott levegőért pár száz méterenként. Nagyon örültünk, amikor elértük a Klastrom kutat. Megváltásként rogytunk le a padra. A kút vize télen-nyáron 4-5 °C-os, bár erről én most nem győződtem meg személyesen, csak a Laci ment oda. Pár lépésre megcsodálhattuk volna a II. János Pál pápa emlékhelyet, de nem tettük. Ehelyett azt próbáltuk meg kitalálni, hogy mikor is járt Pécsett a pápa. Láttuk, hogy Laci elolvassa az emléktáblát és hamiskás mosollyal tippelésre szólít fel minket a dátumot illetően. Már ekkor gyanút kellett volna fogni, de mi a melegtől kissé eltompulva lelkesen tippelgettünk. Ki-ki a saját emlékezetében kutatva, valamilyen ismert dátumú eseményhez kötve a Pogányban megtartott szentmisét. Én például tudtam, hogy 1988-ban vettük a pogányi szőlőhegyen a kis kertünket és akkor még a Pécsudvardot a harkányi úttal összekötő út az földes út volt és csak a pápa látogatásra aszfaltozták le. Én ezért 1992-93 környékére tippeltem. A Laci meghallgatta a tippjeinket majd közölte az eredményt (ha jól emlékszem 1993-at). Elég pontosan tippelgettünk mindhárman. Majd amikor elégedetten tovább indultunk volna, akkor Laci szinte kacagva világosított fel minket, hogy az adott dátum nem szerepel a táblán, csak behasalt valamit. Köszönjük Laci, sokat segítettél! Úgyhogy valaki gyorsan elővette az okostelefonját és megnézte a valós dátumot, ami 1991. augusztus 17. volt.
Végül leértünk az aszfaltos útra és innét jelentős tempóban haladtunk lefelé. Nem álltunk meg sehol, főleg régi kedvencünknél az Imre pincében sem, ugyanis néhány éve nagyon rossz tapasztalataink voltak itt, így azóta kerüljük, ha lehet. A következő megálló a rétesező volt, lent a Római úton. Itt a rétesek mellé lecsúszott egy hosszúlépés is, meg a Csucsu is lecsúszott a padról, mert túlságosan a szélére ült és nem volt egyidejűleg a másik oldalon senki a súlycsoportjából. Innét már csak percek kérdése volt leérni kiindulópontunkhoz, Rompos Laci italméréséhez a Vigadó Borozóhoz. (Sosem tudtam, hogy ennek ez a neve, míg most meg nem néztem. Mindig „a Romposék” –ként aposztrofáltuk a helyet.) Itt a többiekkel újra találkozva ittunk egy kevés fröccsöt és a szomszédban a másik nagy kedvencünknél a Zöldéknél pedig ettünk pár betevő falatot. (Biztos ennek az egységnek is van valami hangzatos neve. :-) ) Aztán kinéztük az utolsó hajót vissza Fonyódra, amit aztán Petykó és Bálint sikeresen le is késett. Ráadásul Petykó lezsírozta magának a gyorsjáratot, Bálint viszont egy vitorlásra kéredzkedett fel, mert egy vas sem volt nála. De ezért végül mindenki befutott a boglári központba.
