Túrák, kirándulások, séták erdőn, mezőn.

okulare

Zobákpuszta - Patacsi-mező

2018. 05. 11.

2018. május 19. - Okulare

53_irtas.jpg

Az idei túraszezonom késve indult, ami részint a lassan induló tavasznak és a sok munkának tudható be. Mindenesetre két hete azért csak összehoztunk egy 15 km-es túrát bemelegítésnek. E nélkül nem mertem volna nekivágni egy 20+ km-es túrának. A főpróba jól sikerült, így rövid szervezés után lefixáltam ezt a pénteket május derekán. Utólag láttam, hogy szinte napra pontosan egy éve már a második kéktúrás napomat nyomtam a Geresdi-dombságban. Ez volt az első olyan kéktúrám, ahol nem volt biztos a befejezés helye, ugyanis felkészültem arra, hogy ha már a Büdös-kúti pecsételő helynél nagyon elfáradnék, akkor a Remete rétnél felszállok egy buszra, de ha még bírom, akkor elmegyek a Patacsi mezőnél lévő pecsételő pontig és aztán onnan csorgok le Éger-völgybe. Ezért előzetesen kinéztem a buszokat mindkét opcióra felkészülve. A másik elhatározásom az volt, hogy nem sietek, sokat pihenek, azért, hogy a vége is pozitív élményekkel teli és ne egy fáradtságtól vánszorgó se-lát-se-hall befejezés legyen. Még azon is morfondíroztam, hogy ennek érdekében elengedem a geoládázást, hisz ez a szakasz van a lakhelyemhez a legközelebb, ezekhez a ládákhoz szinte bármikor elmehetek, ne most pazaroljam az időt rájuk.  Végül azért csak beterveztem 4 geoládát, amelyek szigorúan az útvonalba estek.

Zobákpusztára távolsági busszal jutottam el, melyre fél 6-kor szálltam fel a Budai Vámnál. Kellemes időnek ígérkezett, ugyan a fejünk felett nagyobb kiterjedésű felhő volt, de az ég alja viszont vörösen izzott a felkelő nap fényében. Az előző nap Pécsre lecsapó fél órás felhőszakadás ismétlésétől tartva egy teljes garnitúra pótruházatot is cipeltem a hátizsákban vízmentes nylonba bugyolálva. A busz pontban 6 órakor tett le Zobákpusztán pár percre rá már pecsételtem is. A településről kiérve egy darabig még a forgalmas autóút mellett vezetett az út, néztem a 4-5 percenként eldübörgő kőszállító teherautókat és azon gondolkodtam, hogy ezt hogy bírják ki a Zobákiak, illetve évtizedeken keresztül, hogy bírta a közeli Hosszúhetény lakossága, amíg meg nem épült az elkerülő út. Aztán az út betért a sűrű erdőbe, amely a közúttal párhuzamosan egy völgyben vezetett az első geoládát rejtő forrásig, a Vasas-forrásig. Szinte félhomály volt a fák között, hisz a felkelő nap még nem tört be a völgybe. A forrás vizét megkóstoltam, bár igazán szomjas még nem voltam, hisz csak másfél kilométert tettem meg. A forrás elnevezése nem a víz ízéről történt, hanem a Vasas Elektromos természetjáróiról, akik a forrást Csokonay Sándor irányításával 1967-ben foglalták, a köves-tetői turistaház vízellátását segítve ezzel. A gps nagyon gyenge jelet foghatott a mély völgyben, mert nemigen akaródzott valós értéket mutatni, így inkább e nélkül kezdtem neki a ládakeresésnek. Ez eléggé fárasztó volt a meredek domboldalon. Végül azért meglett a láda, de addigra már a gps is megtalálta a műholdjait és 1 méteres pontossággal hozta a láda helyét. Mindenesetre jól megizzasztott.

A hűvös hajnalban innét kapaszkodtam fel Köves-tetőre, útközben összefutva a Vendégház külföldi vendégeinek egy csoportjával, akik – gondolom – még a reggeli előtt sétáltak egyet. A kéktúra nem érinti a hegycsúcsot, hanem a hegyet a derekán kerüli meg. Egy igen érdekes, nagy sziklákkal „teleszórt” ligetes erdőn vezet keresztül az út. Laikusként nehéz megítélnem, hogy ezek természetes elrendezésűek, vagy a közelben zajló külszíni bányaművelés hozadékai. Köves-tető alatt délre van egy nagy külfejtés, de a mellette elhaladó útról nem lehetett belátni a sűrű fák miatt. Leereszkedve a hegyről, a völgyben a túra legvizesebb szakasza következett dagonyás patakátkeléssel, majd egy meredek kaptatóval, végül egy növendék tölgyessel, ami pillanatok alatt térdig eláztatott. De mindezek mellet ismét „találtam” egy nevenincs tavacskát, amely a háborítatlanság illúzióját kelltette a reggeli napfényben. Végül felértem egy hegyhátra, ahol kb. 2,5 km-en keresztül viszonylag sík terepen bandukolhattam, és mivel nagyrész nyílt volt, így a ruhám is hamar megszáradt. Elhaladtam a Hőerőműtől Komló felé vezető magasfeszültségű villanyvezetékek alatt is és egy kanyarban megugrasztottam egy őzet is a reggeli kávéja mellől.

A villanyvezetékek után közvetlenül várt a következő forrás és a következő láda. A Kincskereső-forrást nem oly régen, 2014. júniusában avatták. A foglalatot lelkes dél-dunántúli kesserek Baumann József szakmai segítségével építtették ki, több, mint 200 óra társadalmi munkával. A kéktúra útvonalától is már egy speciális jelzés mutatja, hol kell letérni, a geocaching élére fordított színes négyzetei is felfestésre kerültek a szabványos forrásjel alá. Így hát letértem a kékről egy pár méter erejéig, hogy megpihenhessek, megreggelizhessek, megkóstolhassam a hűsítő forrásvizet és nem utolsó sorban megkeressem a ládát. Mindegyik sikerült. A forrás szépen csordogált és a környezete is rendezett képet mutatott. A foglalat feletti padon költöttem el a reggelimet, aztán pár percig pihentem és csendesen füleltem az erdő neszeit, majd felcihelődtem és visszaindultam a kéktúra útvonalára. A végén még egy szelfire is jutott idő a speciális turistajelzésénél.

Hamarosan felértem egy betonútra, ahol szép napsütésben viszonylag sík terepen bandukolhattam majdnem a Mecsextrém Parkig. Útközben találkoztam néhány favágóval, elhúzott mellettem egy-két gépjármű is. Egy terepjárós szépen lassított, de félre is álltam, amit megköszönt a vészvillogó bekapcsolásával, míg egy kisteherautó lassítás nélkül porzott el mellettem. Igaz, ekkor is lehúzódtam. Különbözőek vagyunk! Árpádtető előtt az út ismét bevezet az erdőbe. Először szépen sorba rakott, elszállításra váró farönkök között vezetett utam. Főként bükk és tölgyfák várták további sorsukat. Itt egy jókora pikkelyesbe is belefutottam. Majd egy kis kapaszkodó és egy derékszögű jobbos-balos kanyar után szépen lecsorogtam a Mecsextrém Parkhoz, ahol rengeteg óvodás futkározott a Radnóti Ovi pólójában, melyeket a mi cégünktől rendelnek meg immár évek óta. Így hát a gyerekek idegenek voltak, de a sok pólót mind ismertem. ;-) Itt betértem a büfébe egy kólára és némi pihenés után továbbindultam. Mennyivel más hangok vettek körül itt, mint néhány kilométerrel korábban! Itt a civilizáció zajai: autók motorja, gyerekek hangosan bömböltetett zenéje (no nem az ovisoké, volt itt iskolás csoport is), kávégép darálójának hangja, a gokart pályától idehallatszó izgalmas verseny drukkereinek buzdítása… Persze most én voltam a kisebbség, hisz ez egy remek Kalandpark, ide tényleg a gyerekek zsivaja illik, nem elvárható az erdő neszeinek hallgatása. Nem is üldögéltem sokáig, hanem hamar átkeltem a 4 sávos úton, mely Pécstől Mánfa felé vezet és pár lépés után elnyelt a Tripammer-fa felé vezető kanyargós kis turistaút. Erre már korábban is jártunk, akkor épp a medvehagyma szezon kellős közepén tartottunk. A jellegzetes illat most is megcsapta az orrom, de már korántsem olyan intenzíven. Eszembe jutott, hogy itt futottunk bele két cross motorosba a turistaúton, akik ugyan udvariasan lelassítottak, mikor mellénk értek, de azért így sem néztem őket jó szemmel.

Rövid kanyargós séta után elértem a Tripammer-fát. Itt nem szándékoztam megállni, hanem gyorsan letértem egy jelzetlen erdészeti útra, hogy megkeressem a Tripammer-fa ládáját, a Gilice tető alatt egy farönkben elrejtett ládát. Hamar megtaláltam, rögtön vissza is fordultam és ismét áthaladtam a Tripammer-fa előtti tisztáson, hogy aztán némileg rossz irányba megtegyek pár lépést. Igaz, így lefotózhattam a Kozári Vadászházat is, amely jelenleg magántulajdonban van.  Szerencsére hamar felismertem az eltévedés tényét, így pár percre rá már ismét a jó úton haladtam Fehérkút felé az emelkedőn. Itt ismét valami olyat láttam, amit eddig soha. No nem valamilyen érdekes állatot, vagy furcsa növényt. Nem! Az erdő közepén térkővel kirakott pár méter hosszú turistautat a végén a turistáknak szánt szabványos elsőbbségadás kötelező táblával. Nem! Nem ment agyamra a meleg, íme itt a fénykép. Hogy mik vannak!?

Fehérkútra szinte haza járok. Évente kétszer tartunk itt egy kis túrával, bográcsozással egybekötött hétvégét barátaimmal. Szinte minden turistautat ismerek a környéken, de a Tripammer-fa felől most jöttem ide először. Itt terveztem elfogyasztani az ebédemet is. Előtte érintettem egy korábban megtalált ládapontot, a Fehérkút igen érdekes tematikájú multiládáját, melynek pontjait nem a megadott koordinátákon kell keresni, hanem egy tájfutó térkép segítségével. Nagyon érdekes, izgalmas volt annak idején megismerni egy picit ezt a sportot. Akkor ez egy órámba került, most viszont egy másik játék kedvéért mentem oda. Ez a GC Kupáért kiírt játék – melyet túrázva vagy kerékpáron lehet játszani – a már megtalált ládákat érintve lehet pontot gyűjteni, és ezt a túra trackjének a játék oldalára történő feltöltésével kell igazolni. Lesz majd ennek is jelentősége a mai nap folyamán! Fehérkúton hosszabban pihentem és délidő lévén itt fogyasztottam el az ebédre kijelölt szendvicseimet is. Egy erős fél óra alatt, amíg itt pihengettem érkezett egy autó, benne egy középkorú házaspár (?), a férfi körbevezette a hölgyet és lelkesen magyarázta, hogy régen itt melegkonyhás étterem volt, és az épület előtt kialakított teraszos helyen voltak az asztalok. Bizony! Erről én is olvastam már, sőt, azt hiszem fényképem is van róla a Fortepan jóvoltából. Aztán hamar tovább mentek. Lassan én is továbbindultam a Büdös kúti kulcsosházak felé. Ez az útvonal eleinte a közúton visz, én is elhaladtam a vadászház mellett, ahol épp gépesített fűnyírás folyt, majd ahol az aszfalt egy bal kanyart vesz, a turistaút halad tovább egyenesen és a Nagy-Mélyvölgy felső kapujánál keresztezi egymást a Kéktúra és a Dél-Dunántúli Piros túra útvonala, amely Siófoktól kanyarog dél felé Kaposvár és Pécs érintésével Szekszárdig. A kereszteződést elhagyva egy nagyon sűrű növendék fácskákkal teli erdőrészen vágtam keresztül, amely egy idő után le is volt kerítve és eléggé robosztus betonacél háló zárta el a köztől. Néhány helyen látszott, ahogy – valószínűleg – egy-egy nagytestű vad próbált meg kitörni. Nem hiszem, hogy más oka lett volna a láthatólag belülről kifelé terjedő nagy hasasodásnak. Ember simán átmászott volna, létrául használva a háló vízszintes elemeit. Aztán pedig egy ritkás erdőrészen haladtam, széles úton és már messziről látszott egy irtás. Ez egy friss irtás lehet, mert aktív munkára utaló nyomok láthatóak, és mikor kiértem, pont akkor robogott el előttem egy farönk szállító teherautó, igaz üresen. Itt egy pár méteren a kék sáv együtt halad a sárga sávval és itt pihentünk meg tavaly ősszel a cimboráimmal az Unferdorben József favágó halálos balesetének helyszínén felállított fakereszt tövében kialakított padoknál. Most nem álltam meg, mert a következő pihenő a Büdöskúti kulcsosházaknál várt. Alig 1 km megtétele után már meg is pillantottam a ház sarkát. Néhány perc múlva már pecsételtem is, majd rögvest az itt látható multiláda nyomába eredtem. Ezt a ládát már kerestem egyszer tavaly kora tavasszal és akkor a virtuális pontot és a második pontot meg is találtam. Az elsőt viszont sehogy sem. Most az első lett meg hamar és a második pontot nem találtam sehol, így egy jó negyed óra keresés után feladtam, és a jegyzeteimből korábban kimásolt jelszórészleteket összerakva sikeresen logoltam. Tehát az elmúlt bő egy évben nem volt jelszó változtatás.

Mivel eléggé elment az idő, nem pihentem sokat, hanem indultam a Remete rétre, hogy ott ismét egy kicsit megpihentessem egyre jobban fáradó lábaimat. A Büdos-kúti kulcsosház valahogy most másodjára sem hatott vendégmarasztaló helyként. Az a rövid pár km már igen csak elgondolkoztatott azon, hogy folytassam-e, vagy szakítsam meg a túrát. Nem voltam nagyon fáradt, de annyira légiesen könnyed sem. Aztán hamar megérkeztem a Remete-rétre az Orfűre és Abaligetre vezető autóúttal párhuzamos turistaúton. A völgy eléggé felerősíti az elhaladó autók zaját, de szerencsére nem volt nagy a forgalom. Hamar elértem a Remete-rét pihenőhelyét. Először ettem egy szendvicset uzsonnára, ittam és pihentettem fáradt lábaimat. Többen jártak erre, nagy volt a forgalom. Egy sráccal is szóba elegyedtem, aki érdeklődött az Orfűre vezető lehetőségekről gyalog és kerékpárral. Ekkor már eldöntöttem, hogy folytatom utamat, mert idővel jól álltam (negyed négy körül járt az idő) és kezdtem magam kipihenni. Ekkor buszhangot hallottam, valószínű pont az a busz állt meg a megállóban, amelyikkel lemehettem volna a városba, de a bokroktól nem láttam.

Fél négy körül szedelőzködtem és elindultam a lejtőn az út felé. Átkeltem az autóúton és hamar elindultam felfelé a mai utolsó emelkedőn. Néhány éve már jártam erre Bálint barátommal és a gyerekekkel. Majdnem 100 m szintemelkedést kell itt leküzdeni 900 méteres úton. Szépen lassan, többszöri pihenővel felértem a Rózsa hegy derekára. Innét már csak lejtett az út. Egy darabig egy széles nyiladékban haladtam, ami valaha áramvezeték nyomvonala lehetett, de mára már nem látszottak az oszlopok. Aztán az út elágazott és én a kék jelzést követve belevetettem magam a sűrűbe. Egy keresztet pillantottam meg, utóbb kiderült ez a Cserkész-Farda kereszt. És itt történt meg a túra érzelmi mélypontja, ugyanis itt vettem észre, hogy egy ideje nem rögzül a track a gps készüléken. Valószínűleg menet közben a zsebemben megnyomódott a gomb és nem mentődött a track. Nagyon pipa voltam. Kárba veszett a korábban már részletezett GC Kupa játékba küldendő mai etap és jó lett volna tudni azt is, hogy ténylegesen, eltévedéssel, geoláda kereséssel együtt összesen mennyi km van a lábamban. Tényleg nagyon elkeseredtem, de ebben biztos benne volt a fáradtság is. Mindenesetre nem mérgelődtem tovább, hanem elindultam a Patacsi mező irányába. Észrevettem 4 fiatalt nagy hátizsákkal, sátorral, polifoammal felszerelkezve tőlem párszáz méterre. Velem egy irányban haladtak, de gyorsabban mentek, mint én, így néhány kanyar után eltűntek a szemem elől. Hamarosan megérkeztem a Patacsi mezőre, amiről igazából nem is tudom, hogy miért mező. Itt bélyegeztem és leültem szomorkodni. Végül azért összeszedtem magam. Végiggondoltam, hogy milyen pozitívumot lehet kihozni a dologból és arra jutottam, hogy a kéktúra teljesítés igazolása rendben van, hisz megvannak a pecsétek, a geoládák megvannak, hisz azt láttam a telómon, hogy a rendszer elfogadta a jelszavakat. Nem utolsó sorban az élmény az enyém, azt nem veheti el senki. Az, hogy egy nyűves track most elszállt, az nem számít! Ettől kicsit jobb kedvre derültem. Ez itthon a számítógép elől talán a Kedves Olvasónak kicsit gyerekesnek tűnhet, de ott és akkor bennem volt 23+ km fáradtsága és a frusztráltság friss érzése elég dominánsan rátelepedett az érzéseimre.

Rövid pihenő és a lelkem gatyába rázása után elindultam az utolsó szakaszra, immár elhagyva a kéktúra útvonalát a kék kereszten ereszkedtem lefelé a néhol kövekkel és vízmosással szabdalt úton. Felismertem azt a részt, ahol télen a Gergővel egy hosszabb „szurdoktúra” után kiértünk a turistaútra. Később ismét rosszul lépve kibicsaklott a bokám, de hála a túrabotnak és a gyors korrigálásnak, nem lett nagyobb baj. Ezen a szakaszon már nagyon sok emberrel találkoztam. A legtöbben kutyát sétáltattak. Az út végén az Éger völgyi tónál leültem a nagy szalonnasütő padkájára, kicsit pihentem, ittam és megnéztem mennyire kell sietnem a buszhoz. Végül a sietés mellett döntöttem. Ha jól kilépek, akkor nem kell újabb 20 percet várnom a következő buszra. Ezért gyors iramban, már amennyire 26+ km megtétele után gyorsan tud haladni a magamfajta vándor, elhagytam a tavat és a Teca Mama Vendéglője után élesen balra fordultam immár az aszfaltozott, falusias hangulatú magyarürögi utcácskákon. A végén még lőttem egy fotót a Sós hegyről é a Tubesről. A megállóba pontosan érkeztem, szerencsére a busz késett, így volt idő előhalászni a buszjegyet, összecsukni a túrabotot. A 23Y-nal lebuszoztam az Uránvárosi végállomáshoz, majd alig 10 perc várakozás után felültem a várost átszelő 27-esre, hogy aztán még egy utolsó kis sétával eljussak az otthonomig.

Összességében nagyon klassz kis túra volt, és külön öröm, hogy az előzetes részletes útitervemnek megfelelően tudtam úgy haladni, hogy közben mindenhol tudtam pihenni, ahol akartam. Ez azt is jelenti számomra, hogy kezdem érezni a saját tempómat. Ez mindenképp szükséges, mert ha a Jakab hegyet is magam mögött hagyom, akkor már távolodva az otthonomtól nemcsak hogy ismeretlen tájakon visz majd az út, hanem a logisztika is egyre nehezebb lesz. Sokkal fontosabb lesz az előzetes tervezés, képben kell lennem a saját teljesítő képességemmel, hogy jól tudjak kalkulálni egy-egy tömegközlekedési eszköz indulásához, vagy egy-egy szálláshely kiválasztásához. Mert úgy nézem, Kaposvárig még hellyel-közzel elmehetnek majd az egy-egy napos túrák, de utána már anyagilag és időbeosztás tekintetében is érdemesebb lesz többnapos túrákat tervezni.

rp-ddk_zobakpuszta_patacsimezo_egervolgy.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://okulare.blog.hu/api/trackback/id/tr8913983922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása