Három napos Kéktúrám második napjának vághattam neki. Szokásomhoz híven reggel autóval a célhoz mentem, majd, tömegközlekedéssel egy bázakerettyei átszállással a rajtba buszoztam. Reggel Borsfán nyitva volt a bolt, így vettem egy "csúcs-csokit". A zalai tájak persze nem dúskálnak igazi hegycsúcsokban, de azért van jópár szuszogtató kaptató így 200-300 méteres tengerszint feletti magasság környékén. Nézzük, ma milyen élmények értek!

7:40 körül indultam, sajnos elfelettem induláskor bekapcsolni a GPS-t és csak 5 perc múlva, az utca végén jutott eszembe, ahogy az utcaképet vizuálisan uraló kis kápolnát fényképeztem. Eleinte egy szurdokúton haladtam hétvégi házakkal övezve, de hamar felértem a lankásabb részre, ahol a füves szekérúton facsoportok, mezők, és megművelt területek váltakoztak. Alig 2 km megtétele után el is értem a mai útvonal legmagasabb pontját, mely 4-5 méterrel maradt el a tegnapi 300 méteres csúcstól. Úgyhogy itt elő is vettem a csokit, ami szerencsére ilyen rövid idő alatt nem olvadt el. Rögtön a csúcs után bekövetkezett a mai első "eltévedés". Egyszer csak a kék sávok helyett jó állapotú zöld háromszögek kezdtek el sorakozni a villanyoszlopokon. Nem történt semmi extra, csak a szokásos, miszerint követtem a szekérutat, holott le kellett volna térnem egy fűvel erősen benőtt, szinte láthatalan ösvényre egy ház mellett, ami levezetett Kistolmácsra.

Ez eleinte egy szurdokút volt, majd átalakult akkurátusan bordázott betonúttá. A bordázottságot még így száraz, fagymentes időben is kihasználtam, mert igencsak lejtett az út. Hamarosan beértem Kistolmácsra és a szépen rendezett faluban bandukoltam az egyre melegebb időben. Kistolmácson több érdekességet, szépséget is felfedeztem. Néhány képet is készítettem a látnivalókról.

Mindezek mellett több csalódás is ért ezen a szakaszon. Az első, hogy számítottam egy hűs sörre az egyik vendéglő teraszán, de ilyen korán még egyik sem volt nyitva. De a pecsételést természetesen megejtettem a Tó büfé verandáján. Második csalódásom, hogy ezt a szakaszt valahogy úgy képzeltem, mint Pécsett a Malomvölgyi tónál, vagy legalább úgy, mint Orfűn a Pécsi tónál, hogy egy ösvény, vagy járda vezet végig a parton és nem az autóút mentén kell bandukolni.  A tavat elhagyva megnéztem a kisvasút új, szinte kész végállomását. Kb. 8-10 évvel korábban jártunk erre a családdal. Csömödéren szálltunk fel a vonatra és a tó előtti réten, az akkori végállomáson szálltunk le. Most megtoldották a vonalat párszáz méterrel, így közvetelenül a tónál lehet majd leszállni.

Ott ahol a kisvasút keresztezi a közutat, Nepomuki Szent János fa szobra állt, (1991-ben készült Boa Endre és Bedi László alkotása). A vasútépítés ürügyén a környezetét is felújították. Még dolgoztak a környezetén, több autó és sok munkás serénykedett körülötte. Az eredeti végállomásra viszont épp befutott egy szerelvény. Igaz utasokat nem szállított, csak munkásokat, akik lepattantak a kocsiról és elkezdték kaszálni a megálló környékét és a töltést. Úgyhogy jó nagy ricsajt csaptak, amely jócskán elkísért engem, ahogy az erdőben az aszfalt szélén bandukoltam. Ezt viszont már előre tudtam, hogy itt nem lesz turistaút. De mivel még friss voltam, a könnyű terep módott adott arra, hogy kilépjek egy kicsit. Nagyon szép volt az erdő és jó hűs volt a kistolmácsi napnak kitett kilométerekhez képest. Két kilométer könnyű séta után megpillantottam Bázakerettye első házait, így innét már a járdán tudtam folytatni utam. Végül beérkeztem a B-24 sörözőhöz, ahol a pecsét lakott. Itt már nagyobb szerencsém volt. A kocsmáros néni nagyon szívélyes volt, egyből csapolta nekem a hűs Sopronit és megengedte, hogy a saját elemózsiámból fogyasszak a teraszon. Ennek az épületnek a túloldalán van az autóbusz "váróterem", ahol reggel az átszállást abszolváltam. 

Sörözés után felcihelődtem és elindultam tovább a domboldalnak. Egy szeretetotthon mellett vezetett utam, ahol a jó időt kihasználva sokan sétáltak, beszélgettek, sakkoztak, kártyáztak. Arra gondoltam, hogy ha majd egyszer én is erre a sorsra jutok, sokkal szívesebben élnék itt a zalai erdő közepén, mint egy-két városi szeretet otthon betondzsungellel körbevett udvarán. Mindeközben folytattam utamat és az otthont megkerülve elhagytam a települést. Egy eléggé elhanyagolt, gyakran derékig, mellig érő fűben haladtam tovább. Szerencsére sem csalán, sem egyéb szúrós, vendégmarasztaló iszalag nem hátráltatott, de azért a haladásom kicsit lelassult, ami az emelkedőnek, a szinte a fejem felett sütő napnak és az elfogyasztott sörnek is köszönhető. Félúton a "csúcs" felé megálltam és visszanéztem. Bázakerettye "eltűnt" a völgyben a fák között és csak egy hamisítatlanul "hullámzó" zöld dombságot láttam magam előtt. A civilizációt vas villanyoszlopok és a vezetékek jelentették. Az első dombtetőn ismét volt egy eltévelyedésem, de ez megbocsátható volt, hisz a plató fák nélkül egymást keresztező és egymástól alig eltérő utakból ált. Fák híján jel nem volt, így a GPS-emet nézve indultam el az egyik úton és mivel a másik olló szerűen alig tért el tőle, jópár méter után vált világossá, hogy az "olló" rossz élén megyek, így gyorsan átnyergeltem a másikra.

Figyelnem kellett, mert mindenképp le akartam térni a Lispeszetadorján feletti kilátóhoz, mert a kilátók a gyengéim. A kilátónál egykor igényesen összeállított, a vidék élővilágát bemutató tacepauk sorakoztak, de az idő és főleg a Nap káros sugarai némelyiket az olvashatatlanságig tönkretették. Az a néhány pad, amit kiraktak már összedőlve, funkcióját vesztve árválkodott a feljáratnál. A kilátó is egykor jobb napokat élhetett meg, de eléggé recsegett-ropogott. De azért felmentem a tetjére. Körbenéztem és egy szendvicsre is jutott idő a hűs szélben. A látvány viszont feledtetett minden negatívumot. Körbe körbe erdők, mezők, dombok és a völgyekben megbúvó kis falvak látványa nagyon szép és megnyugtató volt. Hosszasan nézelődtem, majd óvatosan lemásztam és visszatértem a kékre.

Nemsokára már a Lispe felé vezető úton haladtam. Itt két alternatív pecsét is van, az egyik Lispén, a másik Lasztonyán. A szabályos teljesítéshez elég csak az egyik pecséttel igazolni az áthaladást. Egyébként Lispét és Szentadorjánt 1937-ben egyesítették Erdőháttal és e három településből keletkezett Lispeszentadroján. Mivel Lispébe nem megy be a kéktúra útvonala, így nem tettem kitérőt ezért a pecsétért, hanem mentem tovább. Hamarosan - némi aszfaltmenet után - a kék jelzéseket követve felkapaszkodtam a domboldalba. Ez a rövid szakasz nagyon sok érdekes részt, változatos földrajzi formát megmutatott a zalai tájból. És mivel egy rövid szakaszán jártam már néhány éve ennek az útvonalnak, azt hittem végig olyan lesz, mint az a rész. De ehhez képest volt itt szük ösvény, meredek erdészeti út, írtás, sziklás  köves út. Megannyi érdekes növény. Nagyon tetszett ez az etap.

Aztán nemsokára elértem a már korábban megismert Torhai pihenőhöz, ahol egy geoláda lakik. De annak idején ezt már "levadásztuk" a nejemmel, így most csak rápillantottam, hogy megvan-e még. Kicsit pihentem a padoknál és megettem egy szendvicset, majd indultam tovább. Pár lépésre még megnéztem a Torhai forrást is, amely szépen folyt, de most nem volt szükségem vízpótlásra. Nemsokára kereszteztem a Lispét Kányavárral összekötő közutat. Itt annak idején egy zöld mező volt, most azonban erdészeti gépek által kijárt megszáradt sárkatlan fogadott, egyik oldalon 4-5 méteres magasságra feltornyozott venyigék álltak sorfalat, a másik oldalon jóval alacsonyabb öles fák voltak halomba rakva.

Az út túloldalán pedig relatíve friss tarvágás nyomait láthattam. Mai utolsó és egyben legmeredekebb dombmászása következett, szerencsére az erdőben, az árnyékot adó fák között. A dombtetőn várt egy újabb kilátó, a Lasztonyai kilátó. Sajnos ez kicsit előrehaladottabb eróziós állapotban volt, mint a lispei. Ezt már lezárták, tábla hívta fel a figyelmet, hogy életveszélyessé vált a kilátó. Sajnos ez egy általános tendencia, hogy az EU-s pénzekből megépített épületek, játszóterek, közösségi terek mind szépek, mikor ünnepélyes keretek között a kamerák kereszttüzében át kell őket adni, de a fenntartására már saját erőt kell(ene) biztosítani, az meg nincs, vagy csak ímmel-ámmal. Így óhatatlanul megindul a romlás és a végén bontás lesz az eredménye. Ennél sem hiszem, hogy majd felújítják. Körbekerítették, még pár évig így vegetál mementóként, majd vagy tréfás kedvű fiatalok felgyújtják, vagy néhány élelmes ember elhordja tüzelőnek, kis eséllyel az önkormányzat áldoz rá néhány forintot és lebontják. Amilyen lehangoló volt ezt látni, olyan lehangoló volt a Lasztonyába levezető szurdok-út. Nem azért mert szinte szürkületi sötétségben haladtam, mert annyira sűrű volt felettem a fák-bokrok levélzete, hanem mert a szurdok tele volt szeméttel. Jó meredek volt egyébként, kicsit örültem is, hogy nem felfelé, hanem lefelé kell menni. Így egy fokkal jobb volt a haladás. Nemsokára kiértem a házak közé és már csak a pecsétet kellett megkeresenem, amit áttetek a teljesen új önkormányzati garázs ajtajára. Három óra után pár perccel pecsételtem. Szemben munkások dolgoztak egy házon, az egyik meg is jegyezte, hogy ilyen melegben nem lehet kellemes ekkora zsákkal kirándulni. Udvariasan mosolyogtam és mondtam, hogy már csak pár méter van hátra és vége a kirándulásnak, de nekik még dolgozniuk kell ebben a hőségben. Ezt nyugtázta, majd elköszöntünk egymástól. És valóban, a pár házas kis település másik végén rendben várt a kis autóm. Mivel korai volt még az idő, így kinéztem pár környékbéli ládát és "drive-in" ládázásra indultam, de ez már nem tartozik szorosan e tárgyhoz, így csak említés szintjén örökíteném meg.

Ha kíváncsi vagy az előző napi beszámolóra Palin és Borsfa között, vagy lapoznál a 3. nap eseményeihez, melyen Zalatárnokig vitt a lábam, akkor kérlek kattints a linkekre.

Először ismét egy kilátó felé vettem az utamat, ami nem EU-s pénzből épült, hanem egy magánszemély, Széll József építette. Majd Várföldére autóztam a Földek Vizei ládáét, ez után a Zászlótartó ládánál megismertem Püspöky Grácián hőstettét, aki Buda 1849. május 21-ai visszafoglalásakor elsőként tűzte ki a szűzmáriás lobogót a vár ormára. A legenda szerint ez oly lelkesítően hatott, hogy a magyar főhadiszálláson az ostromot a látcsövén keresztül figyelő Görgei Artúr - bár nem volt a szavak embere - így kiáltott fel izgatottságában: "Előre! Ott lobog a magyar trikolor! Éljen a honvéd!" . Ez után Pusztaszentlászlóra autóztam egy 2 pontos multi ládáért. Az első pont egy dombtetőn álló kilátónál nagyon könnyen, míg a második pont egy horgásztó vadregényes parjtán nagyon nehezen lett meg. Végül 6 óra után Szompácson fejeztem be a mai ládázást egy hangulatos kis kápolnánál.