Az októberi hosszú hétvégénket Sopronban a Lövér Hotelben töltöttük. A feleségem előre kinézte, hogy a hotel szervezésében vezetett túrákon vehetünk részt és elhatároztuk, hogy élünk is vele.

Első séta

Szombaton délelőtt indult egy 3 órásra meghirdetett túra a Károly magaslathoz és vissza. 10 órakor egész népes tömeg gyülekezett a bejáratnál, vártuk a túravezetőt, aki hamarosan meg is érkezett, további érdeklődőket hozva magával, akiket nem messze, a szomszédos Szieszta Hotelben "szedett" össze.  Rövid bemutatkozásából kiderült, hogy Sáros Viktornak hívják és szakmáját tekintve erdőmérnök. Hamar el is indultunk a szálloda udvarán keresztül ki a turistaútra. Első megállónknál röviden tájékoztatott arról, hogy tulajdonképpen a Soproni hegység az az Alpokalja egyik legelső elő őrse és míg a város maga a Kis-Alföld része, addig a Löverek már az Alpokaljához tartozik.

A hotel feletti fenyvesbe egy keskeny kis ösvényen hatoltunk be, hogy hamarosan egy mamut fenyőhöz érjünk. Viktor elmondta, hogy a mamutfenyő nem őshonos nálunk, de pár példányával kísérleteztek itthon is, és az orrunk előtt van az egyik. Meg is tapogathattuk a "mamut" lábát, hisz az elnevezés nemcsak a nagyságára, hanem a bolyhos, szőrös mamut lábat imitáló kérgére is utal. Innét vissza evickéltünk a turistaútra és folytattuk a sétát immár a két háromszög jelzésen. Nemsokára ismét megálltunk egy szóra, hogy az egyik leghatékonyabb erdészről, a szajkóról is meséljen nekünk Viktor. A szajkó előszeretettel dugdoz el makkokat a jobb időkre gondolva különböző földben található üregekbe, lukakba. De igen feledékeny szegény, így sokszor aztán nem keresi fel újra az éléstárat, így a makkokból új tölgyfák törnek az ég felé, ezzel is segítve az erdészek munkáját. Azt hiszem itt ejtett szót arról is, hogy a Lőverekben a szelídgesztenye is őshonos, a rómaiak hozták ide tudatosan, amikor még Pannónia római provincia volt, mert megőrölve a lisztjéböl sokféle változatos eledelt lehetett készíteni. Néhány méter megtétele után átszeltük a soproni sípályát. Túravezetőnk elmondta, hogy ez a sípálya akkor élte fénykorát, amikor még a közeli vasfüggöny nem engedte, hogy az átlagember kipróbálja az Alpok magasan fekvő sípályáit, be kellett érnie (többek között) ezzel, ha a közelben akart hódolni ennek a nagyszerű téli sportnak. Aztán a határnyitás és a cseppet sem télies téli időjárás ellehetetlenítette a soproni sípályát, manapság jellemzően szánkózók lepik el, ha mégis megmaradó hó örvendezteti meg a környék lakóit. Egy jelentős "U" kanyar megtétele után megálltunk a Dalos-kőnél. A helytörténeti feljegyzések szerint az 1800-as években a helyi dalegylet az erdőben túrázva, meg-meg állva énekelt és idővel ezt a hegyet Dalár-hegynek, majd később Dalos-hegynek nevezték el. A Dalos-követ az első itt megrendezett, közel 600 énekes részvételével lezajlott dalosverseny emlékére állították. Ez 1863-ban történt. A XIX. század végén rendszeresen tartottak itt kórustalálkozókat is. 

Már nem volt messze a túránk legmagasabb pontja a Károly-magaslat. Pár lépés erejéig ismét kereszteztük a sípályát, majd hamarosan megpillantottuk a hegytetőn álló kilátót illetve a köré épített infrastruktúrát. A Károly-magaslatról a következőket tudtuk meg túravezetőnktől. Tengerszint feletti magassága alig pár méterrel alacsonyabb, mint 400 m, ezért a régi tankönyvek definíciója szerint még nem hegy. Elnevezése  Romwalter Károly soproni nyomdász és lapkiadó emlékét őrzi, aki e kilátó elődjét fából megácsoltatta. Persze az a kilátó hamar tönkrement, de a városszépítők gyűjtésének nyomán Winkler Oszkár tervei alapján terméskőből épült meg a 36 m magas kilátó, amely 1959-től kezdve a közeli TV torony megépüléséig otthont adott a soproni tévéadónak, amely az ország első televízió adóberendezése volt. Itt egy hosszabb pihenőre volt lehetőség, így volt aki egyből a közeli büfé felé vette az irányt, Kata lányom a játszóteret célozta meg, míg én Gergővel fellépcsőztem a kilátó legfelső szintjére. Elénk tárult a Soproni hegység, másik oldalról pedig a párába burkolózó Sopron városa. Távolabb láthattuk volna a Fertő tó tükrét is, de az már végképp homályba burkolózott. Itt a tetőn megtudtunk egy érdekességet is a GyeSEV cég színválasztásáról. Mivel a környéken sok a repceföld, így tavasszal zöld-sárgába öltözik a természet. A cég döntéshozóit megihlette a természet és ezt utánozva választotta színének a zöld-sárgát. Aztán mi Gergővel nemsokára visszaindultunk, mert még meg akartuk keresni a közelben elrejtett geoládát is. Ehhez egy kicsit visszafelé a Dalos-kő felé kellett haladni, de csak pár métert és aztán letérni nyugat felé, hogy egy fa tövében sikerrel megtaláljuk a "kincset". Logolás után siettünk is vissza, mert már nagyon közeledett a tovább indulás ideje.

A kék háromszög másik ágán egy aszfaltozott úton indultunk el, ahol - gondolom készülve a Halloweenre  - sok-sok boszorka bábot láthattunk. Mi Katával kissé lemaradva követtük a csoportot és közben jót beszélgettünk. Az aszfaltútról a Kalandpark bejáratánál tértünk le. A park télre bezárt, így esély sem volt rá, hogy a pécsi, a márokföldi, a sárvári, a bakonyi és a szegedi után ezt is kipróbáljuk. Mint látható szeretünk kalandparkba járni, így biztos ide is visszatérünk. A kalandpark után a sárga sáv jelzést követve megtettünk egy félkört, északról kerülve meg a hegyet. Több helyen felfedezhettünk szinte szabályosnak látszó dolinákat, amelyekről Viktor elárulta, hogy valójában második világháborús bombatölcsérek, amelyek vélhetően célt tévesztettek. Aztán megálltunk egy kisebb nyiladéknál, ahonnét a szomszéd hegyoldalba épült házak között felfedezhettünk egy várat. A Taródi várat a XX. században építette - nagyrészt a saját két kezével - Taródi István. Halálával a vár fenntartása a leszármazottjaira maradt. Jelenleg látogatható, régiség múzeum és a vár építésének története mellett amatőr művészek alkotásait tekinthetjük meg. A kertben örökzöld növények élnek, köztük néhány hazánkban ritkaságnak számító faj. Sétán utolsó részében egyébként a Ciklámen tanösvény útvonalán haladtunk, amely pont a hoteleknél kezdődik. Nemsokára utunk végéhez érkeztünk, így megköszöntük Viktornak az élvezetes túrát és visszatértünk a szállásunkra.

Második séta

Viktor szimpatikus túravezetése megerősítette bennünk azt a tervet, hogy az esti fáklyás sétára is vele tartunk, mellyel a közeli Sörházdombi kilátót céloztuk meg. Ismét a hotel bejáratánál találkoztunk és aztán sietve indultunk a város irányába, majd elhagyva a Rehabilitációs Gyógyintézetet balra fordultunk és átvágtunk a parkon, hogy a Szieszta Hotelnél érjünk ki. Itt csatlakoztak hozzánk páran és a fáklyákat is itt kaptuk meg. Innét a házak között indultunk el a kilátó felé. Viktortól megtudtuk, hogy a parkot és a Lövereket átszelő körút tulajdonképpen eredetileg autóverseny céljára épült. Az 1930-as évektől szervezték ide a Sopron Grand Pirx versenyét, ahol 1969-ben Niki Lauda is rajthoz állt és meg is nyerte azt. Még az életrajzi könyvében is ír erről a versenyről. Aztán később a lakosság (főleg az itt lakók, itt nyaralók) tiltakozásának engedve beszüntették az autóversenyt. Hamarosan egy kis kaptató leküzdve értünk az az ég felé törő kilátóhoz, melyet vörösfenyőből építettek és rendkívül kecses, impozáns alkotás. Sajnos a szürkület miatt nem volt élvezetes a kilátás, de azért Gergővel felmentünk. Majd rövid nézelődés után lejőve megkerestük a nem messze elrejtett geoládát is. Visszatérve még pár perc pihenőre is futotta. Utána egy másik úton indultunk el a hegyről és az erdőben Viktortól az éjszakai állatokról is hallottunk pár érdekességet. Például a denevérekről, melyekről sokáig az a téves elképzelés keringet a közhiedelmben, hogy röptükben beleakadnak az ember hosszú hajába. Ezzel szemben tény, hogy a denevérek az emberi fül számára nem hallható magas frekvenciájú hangot bocsátanak ki, amely visszaverődik a tárgyakról és a rendkívül kifinomult hallásuknak köszönhetően azonnal észreveszik az akadályt és kikerülik. A téves hiedelem talán abból az időből maradt fenn,. amikor a divat szerint hatalmas parókákat hordtak a hölgyek és az urak és a tisztálkodás hiánya miatt hamar kialakuló tetvesség ellen rízsporral védekeztek. Ezt a parókára szórták. Viszont a rízspor ultrahang elnyelő volt, és így vállt nehezen "láthatóvá" a denevérek számára. A denevérek legnagyobb szerencséjére a parókák kora lejárt. Hallottunk még arról is, hogy a Soproni hegységben gyakori a farkasok jelenléte, de nem kell tartanunk ezektől a jószágoktól, mert messze elkerülik az embert. A vaddisznók azok, akik adott esetben megkergethetik az embert. Ilyen esetekre azt tanácsolta túravezetőnk, hogy először is lefelé, a völgy irányába fussunk, mert a vaddisznók mellső lába kisebb, gyengébb, nehezen tud mozogni lefelé. Ellenben felfelé az erős hátsó lábaival sokkal nagyobb erőt tud kifejteni. Másrészt érdemes fára mászni előle, mert ugyebár azt nem tud őkelme. Amúgy viszonylag hamar feladja és elmegy. A vaddisznó látása nem az igazi, a szaglása viszont kitűnő. Nagy agyarai nagyon komoly sebet tudnak / tudnának ejteni az emberen. Viszont az esetleges hiedelmekkel ellentétben nem támad emberre, mert alap esetben ő is fél. Talán a kicsinyeit védő anyakoca lehet a legveszélyesebb, ha sarokba szorítva érzi magát. Egyéb esetekben ő is inkább menekül. Érdemes ilyenkor nagyobb zajt csapni, hogy már messziről hallja és tényleg elmenjen az utunkból. Nekem legalábbis ezt javasolta egy vadász ismerősöm. Én egyszer találkoztam úgy egy kifejlett példánnyal, hogy az orrom előtt túrta a sarat. Mivel valószínűleg nagyon lefoglalta eme tevékenység és látszólag nem vett észre, ezért jobbnak láttam csöndben hátrálni. A pár méterre lévő magaslesig hátráltam, és felmásztam rá, de onnan már nem láttam. Vagy takarásban volt, vagy közben meghallott és elment. Mindenesetre egy 10 perc figyelés után összeszedtem magam és folytattam az utam. Egyszer meg a susnyásban kis vadmalacot vettem észre. Ekkor tapsoltam párat hangosan és ezt meghallva el is menekül a kis jószág. Az anyukáját nem láttam. No de kanyarodjunk vissza soproni sétánk befejezéséhez. immár csak pár méter volt vissza, melyet szinte éjszakai sötétségben, a fáklyák fényénél a Szieszta hotel hátsó kerítése mellett tettünk meg és a sarkon elbúcsúztunk Viktortól majd pár száz méter megtétele után hamar hazajutottunk a kis ösvényen.

Harmadik és negyedik séta

Távozásunk napján, reggeli után kinéztem magamnak egy geoládát a közelben, légvonalban 650 méterre a hoteltől. Ez a láda egy I. világháborús emlékműhöz köthető, az Ojtozi emlékműnél került elrejtésre. Úton a láda felé egy nagyon klassz erdei tornapályán vitt az út. Széles sík és éjszaka kivilágított pályáról van szó, 50-100 méterenként valamilyen testedzésre szolgáló eszközzel. Mint azt a kihelyezett táblákon olvasható, a tornapálya kb. 2 km-es körpálya és az un. Várisi út pedig egy sétaút kb. 3,5 km-en, ami részben ugyanazon a nyomvonalon vezet, mint a tornapálya, de egy kicsit túlnyúlik rajta, illetve egy szakaszon párhuzamosan, pár száz méterrel feljebb halad. Jellegében olyasmi, mint a Mandulás kis és nagy köre, csak épp ez csak pár éves (azt hiszem 2012-ben újították fel), sokkal szélesebb, sokkal könnyebben járható. Nagyjából a szintemelkedés ugyanaz lehet, mint a Mandulás tornapályáján, de van egy szakasza (kb. 1 km), ami teljesen sík és széles (ez a része kivilágított csak, de aki éjszakai testedzésre vágyik (mondjuk ekkor van ideje) annak ez is bőven megfelel. Ideális fájós lábúaknak, idősnek, fiatal sportolni vágyónak, kisgyerekes családoknak, kutyát sétáltatóknak. Mindkét vége megközelíthető autóval, és a Lővér Hotel felől városi busszal is. 

Annyira tetszett, hogy rábeszéltem a többieket, hogy mielőtt haza indulunk, sétáljuk együtt is körbe. Másodszorra a menetiránnyal ellentétesen mentünk. A gyerekek minden eszközt kipróbáltak, de volt, amelyikre mi is felmerészkedtünk. Ekkor már vidáman sütött a nap is és az erdő gyönyörű színekben pompázott. A felső ága az útnak kevésbé volt zsúfolt, de azért találkoztunk sétáló családokkal, és sportosabb nyugdíjasokkal is. Rövid kaptató után a szintvonalon sétáltunk,  sokszor megállva, kipróbálva a tornaszereket. Aztán utunk felénél élesen balra kanyarodtunk és észak-nyugati irányban megkezdtük az ereszkedést. Hamarosan elértük az Ojtozi sétány keleti végét és innét a reggel megismert széles úton haladtunk visszafelé a hotelek irányába. ekkor már nagyon sok sportolni, sétálni vágyót csalt ki a jó idő a természetbe. Ezzel a remek kis sétával búcsúztunk Soprontól és a Soproni-hegységtől.

Az Ojtozi emlékmű

Az emlékhely a Magyar Királyi Soproni 18-as Honvéd Gyalogezred I. világháborús hőstettére emlékeztet  A Keleti Kárpátok Ojtozi-szorosában 1917. augusztus 8-tól 12-ig, többszörös túlerőben, 12 hullámban támadó orosz-román hadakat tartóztatott fel a kis létszámú soproni védősereg. A harcok során meghalt a tisztek zöme és a közkatonák közel fele. A korabeli hadvezetés a dicső tettet "Ojtoz Hősei" címmel, 5 arany, 175 nagyezüst, 322 kisezüst és 852 bronz vitézségi éremmel ismerte el.

1918-ban a harcok közelében álló sziklába féldomborművű emléket állítottak. Alig egy év után 1919-ben a románok az emlékművet felrobbantották.
1934-ben a soproni 18-as Bajtársi Kör kezdeményezésére Dabóczy István szobrászművész (1951 után a recski haláltáborban lelte halálát), a Rákóczi Honvéd Főreáliskola tanára elkészítette a honvédkatona domborművének másolatát. Ezt helyezték el a korábban Gleichenbergi fasornak nevezett, majd ezen időpont után Ojtozi fasornak (sétánynak) hívott erdei úton. A sétányt 2004-ben felújították és közvilágítással is ellátták.  

Forrás: a geoláda weboldala