Túrák, kirándulások, séták erdőn, mezőn.

okulare

Patacsi-mező - Abaliget vá.

2018. 07. 21.

2018. augusztus 05. - Okulare

panorama.jpgA soron következő kéktúra szakaszon a Jakab-hegy meghódítása várt rám. Mondhatom azt, hogy most hosszú ideig ez az utolsó olyan terep, amit nagyrészt ismerek, még ha a Jakab hegyen utoljára a 2000-es évek elején jártam is, de gyerekkoromban sokszor kirándultunk ide. Később az Őrségben tekergő kétúra útvonal egy-egy rövidebb szakasza és a célegyenes lesz majd ismerős terep, de addig átvágok majd az ismeretlen Somogyországon és Zala megye nagy része is teljesen új terep lesz.

Node kanyarodjunk vissza a mai túranaphoz! Ez egy tipikusan olyan „mehetnékem van” neki indulás volt, mert „viszketett” a lábam, ugyanakkor szeptember végéig szinte minden hétvégém foglalt volt – ez is. De aztán annyira menni akartam, hogy bezsúfoltam ezt a rövid szakaszt a júliusba. Először a vasárnapot szemeltem ki erre, ugyanis szombat délutánra vendégségbe ígérkeztünk, de aztán az időjárás előrejelzés egyre biztosabban jelezte a szombat estére érkező zivatarláncot, amely aztán a prognózis szerint a vasárnapra is rátelepedni látszott. Így csütörtök este leültem a számítógép elé és osztottam-szoroztam. Az Abaligeti vasútállomásig mindenképp el akartam jutni, tehát 17 km biztosan várt rám. A korábbi tapasztalatok alapján 3 km/órás menetsebességgel és minimum négy 15-20 perces megállással számolva 7 órás bruttó menetidővel kalkuláltam. Az Abaliget vasútállomásra fél 3-kor érkező vonathoz igazítottam az indulást is, így végül reggel 7 órakor szálltam le Éger völgynél a 24-es buszról. Némi szerelvényigazítás és GPS jel keresés után elindultam az Éger-völgyi tó felé. Az erdőbe érve párás környezet fogadott, amibe egyre határozottabb füstös illat keveredett. A tó melletti tisztáson 7-8 sátor állt és néhány fiatal már a tábortűz körül üldögélt. Nem kimondottan egy természetjáró közösségnek néztek ki, inkább egy rögtönzött „Sziget” feeling bontakozott ki bennem, abban a pár percben, amíg elhaladtam közöttük.  Pillanatok alatt elnyelt a félhomály, és a rám rebbenő szúnyog raj gyors tempóra késztetett felfelé a kék kereszten. Majdnem 200 méter szintkülönbséget kellett leküzdenem a Patacsi-mezőig tartó 3 km-en. Ott, az első pecsételő helynél terveztem az első pihenőt, mert ugyan a 3 km nem olyan sok, de a 200 méter az igen. Ez az a helyzet, amikor a kevesebb több! ;-) Végül a szúnyogoknak hála 50 perc alatt felértem, nélkülük biztos kényelmesebben haladok.

Sajnos felérve a Patacsi-mező kereszteződéséhez, rögtön szembesültem azzal, hogy valaki energiát és időt sem sajnálva módszeresen lekapargatta a néhány éve kihelyezett irányító, tájékoztató táblák sorait. Többször olvastam már arról, hogy eme táblákon gyakran tévesen informálják a turistákat. Sokak véleménye, hogy nem feltétlenül túrázásban jártas, helyismerettel rendelkező személyek ellenőrizték le az információ helyességét, ezzel esetenként több bosszúságot okozva azoknak, akik e táblák alapján kívántak tájékozódni. Azonban, ha ez a rongálás ez okból kifolyólag történt, akkor sem menti fel a károk okozóját. Megvannak a megfelelő fórumok arra, hogy a hibákat jelezze. Még akkor sem lehet ilyen eszközökhöz folyamodni, ha látja, hogy a jelzése nyomán nem történik semmi. Azt meg pláne nem hiszem, hogy minden általa lekapart információ téves, hibás volt. Az biztos, hogy ez nem csak egy egyszeri, pillanatok alatt véghez vitt "jó hecc", hanem módszeres, relative sok időt igénylő precíz rongálás. Így azt a verziót kevésbé tartom valószínűnek, hogy valaki jó poénnak gondolván előzetes indíték nélkül tette volna.

Mindenesetre a rongálás fényképes dokumentálása után lepakoltam az asztalra, bélyegeztem és pár igen nagyméretű, de békés darázs társaságában elfogyasztottam a reggelimet. Készítettem néhány önarcképet. Eltelt fél óra, mire ezekkel végeztem, szépen ki is pihentem az első szakasz fáradalmait. Elindultam hát a kéktúra útvonalán a Pálos kolostor felé. A nap már magasabban járt és az erdő is ritkább volt, mint felfelé az Éger-patak völgyében, így a szúnyogok elmaradtak, amit egy cseppet sem bántam. Kényelmesebben róttam a métereket a vidám hangulatú széles turistaúton. Hamar elértem egy körbekerített irtás szélét, amit délről, szinte félkörívben került meg a turistaút, de eközben szinte észrevétlenül sikerült majdnem még 100 méter szintet is összeszedni. Az úton egy jókora nyuszka üldögélt, majd jöttömre arrébb ugrott és megvárt az erdő szélén, egész közel engedve magához. Innét nagyon hamar elértem a földsáncot, ami a fennsíkot kerítette körbe. Mint azt a tanösvény tábláján is és – többek között – az interneten is olvashatjuk, a Jakab-hegy platóján egy bronzkori telep helyén, a kora vaskorban épült fel a Kárpát-medence akkor legnagyobb vára.

A két részre tagolódó erődítményt ma is 6–10 m magas, nagyrészt kőből összehordott sáncok övezik, csak a déli, hegyperemen futó sánc magassága kisebb ennél. Lakói a kora vaskori hallstatti kultúra népe volt, ők is emelték a földvár hatalmas sáncait i. e. 750 körül. Később, i. e. 350 körül a kelták foglalták el a várat, és a római időkig szintén egy királyság fővárosaként használták. (forrás: Wikipedia) 

A földsáncot elhagyva hamar elértem a Pálos kolostor romjait. Itt kicsit besétáltam a falak közé, készítettem pár fotót a szikrázó napsütésben és pár perc erejéig megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett az élet a kolostorban. Aztán hamar tovább indultam. A Jakab-hegyi kilátóhoz most nem mentem el, részint mert a közelében sátraztak és épp a reggelijük kellős közepébe érkeztem volna, amit nem akartam megzavarni, másrészt pedig a következő nagy pihenőt a Zsongor kőhöz terveztem, nem akartam most az időt húzni. Azért egy percre megálltam a kék túra Mecseken áthaladó útvonalának legmagasabb pontján. Itt a Zsongor kő előtt a GPS-em 587,5 m tengerszint feletti magasságot mutatott, ami nagyjából pontos is lehet. (A turistautak.openstreetmap.hu/ oldalon  588 m, a turistautak.hu valamivel 590 m fölé teszi a szintet.) Szóval itt fotóztam pár „spontán” szelfit, majd hamar elértem a Zsongor kőhöz levezető kis utat. Egy párral váltottuk egymást. Az időjárás kedvezett a klassz képek készítésének, bár a távolabb eső Villányi hegység már jórészt párába burkolózott és a Királyegyházi Cementgyár – mint jól azonosítható épület – is csak a sziluettjét mutatta.  Itt is készültek szép fotók és jópár szelfi is. Közben a tízóraimat is itt fogyasztottam el. Nézelődés közben ráleltem egy kis gravírozott táblácskára, miszerint „Itt alussza örök álmát Szatanek József várkutató (1963-2013)”. Közel fél órát töltöttem el ezen a remek panorámát nyújtó helyen, lábaim előtt a nyugat Mecsek déli lejtőjén megbújó kis falvakkal, Cserkúttal és Kővágószőlőssel. Uzsonna közben még egy rendkívül rámenős rózsabogárral is meg kellett küzdenem, többször is kellemetlenül betört az aurámba. ;-)

Aztán visszakapaszkodtam a kéktúra útvonalára és innét immár lefelé igyekeztem a hegyről Abaliget irányába. Egyelőre az út alig lejtett, szélesen kanyargott a fák között a gerincen. Itt-ott a Jakabhegyi tanösvény tábláira bukkantam, így olvashattam a halomsírokról is, melyek a vaskori temetkezést ismertették meg a kirándulókkal. Fél órán belül elértem a Pálos forrást. Itt megálltam friss vizet inni és feltölteni a kulacsaimat. Eredetileg a nem messze lévő Bükkös-forrást szemeltem ki e célra, de jó, hogy ott álltam meg, hisz ez a forrás pár lépésre ered az úttól, míg a Bükkös forráshoz egy 2-300 méteres kitérő és 15-20 méter szintkülönbség is járt volna. A Bükkös forráshoz vezető letérésnél a kéktúra útvonala jó 500 méteren keresztül aszfalt úton vezet, amely eredendően az uránérc bánya IV. számú aknájához vezetett. Itt megpihentem egy kicsit, elmerengve az itt elhelyezett emlékkövön található adatokon , miszerint  az aknamélység 1146 m. Ezt nehéz felfogni. A 60-as évektől 2000-ig ide nap, mint nap bányászok jártak, lementek több, mint 1000 méterrel a felszín alá és ott dolgoztak napi 8 órát. Micsoda megterhelő munka ez, mind fizikailag, mind mentálisan! Az uránbányászatról utólag részletesen a Wikipédián olvastam, miszerint az V. sz. aknát 1250 m mélyre építették ki (tenger szint alatt 900 m), amivel elérték az ember által bejárható legnagyobb mélységet Magyarországon, a tengerszintje alatti 1150 méter mélységet. Ebben a mélységben a kőzet hőmérséklete már elérte a +53 °C-ot. Az V. számú bányaüzem teljes ércvagyonának termelésbe való bevonására a bánya időközben elrendelt bezárása miatt már nem került sor, az otthagyott ércvagyon mennyiségét több millió tonnára becsülik.

Az út, megkerülve az emlékkövet, kis emelkedéssel folytatódott, hogy aztán balra az Abaligetnek is otthont adó völgyre nyújtson klassz kilátást. Egy darabig aztán szinte vízszintesen haladtam a gerincen, majd megkezdtem az ereszkedést a völgybe. Sajnos itt jelentősebb sebességre kellett kapcsolnom, mert sok volt még vissza a mai kirándulásból és a vonatot mindenképp szerettem volna elérni. Ez a tempó szerintem helyenként elérhette a 4 km/h-t is, de ahogy próbáltam rávenni a GPS készüléket a pillanatnyi sebesség kijelzésére, úgy sikerült is egy kis vízmosásba majdnem „kibicsaklítani” a bokám, így inkább letettem a figyelem elvonó tevékenységről. Sok hiányosságom van még a készüléket illetően. Többször elhatároztam már, hogy egyszer elmegyek úgy egy rövidebb kirándulásra, ahol nem lesz más cél, mint jobban megismerkedni a készülékkel, tüzetesebben tanulmányozni a lehetőségeit, korlátait. Arra már az előző kéktúrán rájöttem, hogyha előre rátöltöm a tervezett útvonalat, akkor az út során jelzi az emelkedő és a lejtő végét. Ez most is nagyon hasznosnak bizonyult.

Aztán hamar elértem a sárga sáv kereszteződést és onnan már csak egy erős 10-12 perc kellett, hogy megérkezzek az Abaligeti barlang bejáratához. Itt pecsételtem a mai napi második pecsétet. Itt egy büfét kerestem, de csak ajándékboltot találtam, így elindultam a tó partján nyugatnak. Később rábukkantam egy kis büfére, ahol kedves kiszolgáló hölgyek meghívtak egy kólára, mert felismertek, miszerint korábban én készítettem a büfé tábláit. Végül szendvicset nem kértem, mert nagyon úgy éreztem, hogy minden perccel nagyobb az esély, hogy lekéssem a vonatot. Így a kólázás után elindultam a tó partján, a kis hétvégi házak előtti frissen nyírt füves úton. Hamar elértem az utolsó házat és innentől egy jó 300 méteren nehezen járható, vállig érő csalán és egyéb ragaszkodó kúszónövények hada próbált meg eltántorítani az áthaladástól. Nagy nehezen elértem egy szekérutat, amin élesen balra kellett fordulni. Jelzést nem láttam sehol, de a gps remekül mutatta a helyes utat. Innét kezdődött mai túrám legrosszabb szakasza. A dombtetőig (sőt még egy kicsit azon is túl), közel 1,5 km-en keresztül napnak erősen kitett kaszálón haladtam, nagyrészt dombnak felfelé. Kb. 65 m szintet kb egy fél óra alatt másztam meg és ehhez jött hozzá még a domb aljában a bozótharcra elhasznált közel negyed óra. Nagyon fárasztó volt, főleg úgy, hogy nem állhattam meg alkalmanként fujtatni egy kicsit, mert szorított az idő. Aztán az erdőbe érve még egy kis emelkedés várt rám, majd különböző minőségű utakon (hol ösvény, hol erdészeti út, hol inkább vízmosás jellegű szakasz) ereszkedtem az állomás felé. Még egy kis vadmalacot is megugrasztottam. Először nem is vett észre, próbáltam lefényképezni, de nagyon sűrű cserjés volt közöttünk, így a fényképek nem sikerültek. Kicsit megzörgettem a közeli bokrot, hogy vegye észre magát, meg aztán tartottam tőle, hogy a közelben az anyakoca nem lesz kegyes hozzám, ha veszélyt érez. Jobbnak láttam tervezetten megugrasztani. Egy vadász kollegám javasolta, hogy ilyen esetben csapjak zajt, mert alapvetően a vaddisznó fél az embertől és csak tényleg sarokba szorított helyzetben támad emberre. Ha van tere menekülni, akkor a menekülést választja. Ezen a szakaszon erősen kiléptem, és így el is vétettem egy kereszteződést, de szerencsére pár lépés után pont ránéztem a készülékre és így hamar felfedeztem a bakit és javítottam. Nemsokára felbukkant előttem az abaligeti vasútállomás épülete. Nem vághattam át toronyiránt pár méter kerülő után átvágtam a síneken és megérkeztem az állomásra negyed órával a vonat érkezése előtt. Konstatáltam, hogy a vasútállomás zárva, gondoltam biztos a vonaton a kalauznál lehet csak jegyet venni. Szerencsére a kerti csap működött, így pecsételés után kicsit ittam, kicsit lemostam az arcomról az út porát. Pár perc üldögélés után Szentlőrinc felől érkezett egy szóló mozdony, amely megállt a legtávolabbi vágányon, majd pár perc múlva befutott a másik irányból az én szerelvényem is. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik kocsiban és elégedetten nyugtáztam, hogy ismét sikerült a terveknek megfelelően teljesítenem ezt a Kéktúra szakaszt is. Folytatása – remélhetőleg – októberben következik.

 eger-volgy_patacsi-mezo_abaliget_terkep.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://okulare.blog.hu/api/trackback/id/tr2914164001

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása