Csorgó patak, sziklák, meredélyek, szép kilátás, zöld erdő és némi csalódottság.
Azzal kezdem, hogy mikor e sorokat írom, épp egy napsütéses, de szeles februári nap utolsó fényei pásztázzák udvarunkat. Ebből a helyzetből próbálok visszaemlékezni a tavaly májusi kirándulásomra a Jakab-hegyre. Először fordul elő, hogy elfeledkeztem egy túráról beszámolót készíteni. Volt már, hogy hónapokat csúsztam vele, de az tudatos volt, legalábbis képben voltam, hogy adósa vagyok magamnak és csekély számú olvasó közönségemnek. De most teljesen elfeledtkeztem erről a klassz túráról. Tegnap a tavalyi év legjobb geoláda-találatamon elmélkedtem, nézegetve a találati listámat, amikor rádöbbentem, hogy erről bizony nincs leírás. Oly letaglózó volt e hirtelen felismerés, hogy nem is volt kedvem rögtön nekiállni. Annyit ellenőriztem le, hogy nem lehet-e, hogy megírtam, de elfelejtettem "publikálni". Meg néztem gyorsan a blog "gépházában" a piszkozatokat, de nem volt nyoma a történetnek. Így egy nappal a felismerés után ültem neki, hogy megírjam a "story"-t, mert ez a kirándulás is megérdemel pár "lapot" a blogomban.
A kirándulás apropóját az adta, hogy korábban elhatároztam, hogy amíg Tolnában és Baranyában jár a Dél-Dunántúli Kékláda, addig igyekszem - a szabályokat betartva - minél többször megtalálni és tovább vinni a mozgót, amely a kéktúra útvonalán halad. Ez idő tájt épp a Jakab-hegyet mászta meg a láda és adta magát, hogy egy szép kis kirándulás keretein belül ládázzak egy picit. Cserkút és Kővágószőllős határában parkoltam az autóval és hamar elindultam az egyelőre éppen hogy csak emelkedésnek induló 
jelzésen. Ahogy lassan emelkedni kezdett az út, "megjelent" egy kis ér, egy csordogáló kispatak. Egyelőre még könnyen lehetett kerülgetni, hisz az út széles volt és az alkalmi patak csak egy keskeny sávot foglalt el magának.
Elhagyva a Szedres-házat lassan beértem a cserjésből az erdőbe és az út is meredekebbre és szűkebbre váltott. Itt már helyenként ügyeskedni kellett, hogy az ember megússza szárazon. Ahogy kapaszkodtam egyre feljebb, úgy lett egyre nehezebb kikerülni a csobogó kis patakot, mert az út szurdokszerűen beszűkült. Pár helyen csatlakozási pontok jöttek létre, ahová több helyről érkezett a víz-utánpótlás. Aztán egy ponton már nem lehetett tovább menni száraz lábbal, néhány lépést a vízben kellett megtenni. De a jó cipő és a nyárias időjárás okán nem kényszerúltem hezitálásra és nagyjából szárazon meg is úsztam.
Ezek után még jobban a hegynek fordult az út, egyre szuszogtatósabb lett a meredek, de még nagyjából zárt lombozat védett a napsugaraktól. Utam keresztezte a 
jelzést és innét már egyértelműen sziklás terepen folytatódott a túra. Hamar elértem a 
becsatlakozását és innentől vált igazán meredekké az utam. Szinte lépcső szerűen használva a sziklákat haladtam előre. Sokszor meg-meg állva, szusszanva egy picit. Az erdő fái is jóval alacsonyabbak, ritkább lombkoronájú fajtára váltottak, amik az ilyen sziklás, kevés termőfölddel bíró terepen is jól megélnek. Ez nem is meglepetés egy magafajta erdőjáró embernek, na de a krokodil, ami épp a turistaúton sütkérezett, na az igazán meglepett. Szerencsére épp jóllakott volt őkelme, vagy csak nem hagyta, hogy a jól megérdemelt napozását megzavarjam. Mindenesetre mozdulatlanul tűrte, míg átléptem rajta és folytattam utamat.
Krokodil
Az első nagyobb pihenőt az első geoládapont előtti kis kiöblösödénél abszolváltam, melyet Sasfészek néven emlegetnek.
A Sasfészek egy elhagyott kőbánya, melynek anyaga vörös homokkő. Egykor e kövekből készítettek lépcsőket, malom- és sírköveket, útszéli kereszteket. A hegy déli lábánál meghúzódó falvak lakói voltak a "kővágók". Megfigyelhetjük a köves talaj miatt alacsonyra és göcsörtösre nőtt bükk- és tölgyfákat. Sast erre nemigen láthatunk, viszont csodálatos látvány a rózsaszín sziklaoldal.
forrás: a GCVIII geoláda oldala
Itt még a pólómat is kiakasztottam egy faágra, hogy kicsit száradjon a tavaszi szellőben. Rövid pihenő után megkerülve egy sziklatömböt le kellett térnem az "útról", hogy a sziklás hegyoldalba felmászva megtaláljam az első pontot. Útról nemigen beszélhetünk, hisz itt végképp a sziklák vették át az uralmat. Lépcsőzetes elhelyezkedésüknek hála nem volt különösebben nehéz a megmászásuk, és egy szélesebb sávon belül az ember több útvonalat is választhatott a feljutásra. Innét már nem volt sok hátra hegygerincig, hamar fel is értem a kellemesen hűs erdőbe és ezzel megérkeztem a Kéktúra 
-val jelzett útvonalára.
Nyíltvizi Kéktúra
Szabály szerint legalább 1, legfeljebb 2 km-t lehet arrébb vinni a ládát. Én általában igyekszem 1 km közelében rejteni, mert így nem halad olyan gyorsan és talán többen megkereshetik a környékről. Most sem tettem másként. A GPS-t figyelve haladtam lefelé. A Pálos-kutat elhagyva találkoztam egy középkorú párral, akik felfelé igyekeztek. Hamarosan elértem a IV. akna felé haladó aszfaltos utat és nagyjából itt el is értem az 1 km-es távot, így egyből alkalmas rejtek után néztem. Az első kiszemeltemet egy kis mérlegelés után elvetettem, túl nyílt lett volna a rejtés, túlságosan "mugli" veszélyes. A 2. hely viszont jónak tűnt, de kellett a rejtéshez keresgélnem néhány ágat és levelet, hogy az álca jól fedjen és ne legyen nagyon feltűnő.
Pálos-kút a turistaútról
Visszafelé második pihenőmet a Pálos-kútnál tartottam, majd nekiveselkedtem a Jakab-hegy ismételt megmászásának. Ez persze nem volt olyan meredek erről az oldalról, hisz csak 125 méter szintet kellett leküzdeni kb. 1300 méteren, míg Cserkútról felfelé 288 méter szintet 2300 méteren. Előbbi 9,6%, utóbbi 12,5% átlagos emelkedésnek felel meg. De ezek csak számok, a lényeg teljesen más. A jó levegő, a mozgás és a természet közelsége a fontos. A napsütés és a lágy szellő, a csordogáló kispatak, a madarak csivitelése adják a túra esszenciáját. Viszont én meg szeretem a számokat, így elfér egy kis statisztika is ebben a blogban. :-)
Visszaértem a fennsíkra. Sajnos egy cross-motoros rongyolt el mellettem. Nem túl természetbarát módja az erdőlátogatásnak. Nemsokára letértem a jelzett útról a siklóernyős rajthely felé, mert itt várt rám a GCLI2, azaz a Légikatasztrófa a Jakab-hegyen elnevezésű geoláda egyik pontja. Ez egy szomorú mementója a légiközlekedés történetének, egy tragédia helyszínére kalauzol el a láda rejtője. Nagyapja elmeséléséből többet is megtudhatunk erről a végzetes napról, mint amit a korabeli sajtó megírt.
Amit a sajtóból tudni lehet:
1949. november 14. 9:35, startol a budaörsi repülőtérről a MASZOVLET (Magyar-Szovjet Polgári Légiforgalmi Részvénytársaság.) menetrend szerint közlekedő Budapest-Pécs járata. A HA-LIK lajstromjelű Li-2-es gép fedélzetén öt főnyi személyzet, egy utas és egy államvédelmi biztonsági (ÁVH) ember foglalt helyet.
A háború utáni időszakban korszerű légi- és földi navigálást segítő eszközök még nem álltak a belföldi polgári repülés rendelkezésére. A repülőterek állapota is sok kívánnivalót hagyott maga után. A pécsi régi repülőtér, amely a mai Uránváros helyén fogadta a repülőket, hepehupás, füves talajával, kedvezőtlen földrajzi fekvése miatt szintén nem tartozott a korszerű létesítmények közé. Ilyen bizonytalan körülmények között meglehetősen kockázatos vállalkozásnak számított egy légi utazás. Mire a fővárosi járat a pécsi repülőtér fölé ért, már igen rosszak voltak a látási viszonyok. 280 méter felett a környező mecseki hegyeket ködfelhő takarta. Ennek ellenére úgy tűnt, szerencsés lesz a landolás, amikor a gép ismét felhőbe került. Ekkor a földi irányítás súlyos mulasztást követett el, a rádiótávírász kikapcsolta az irányadó rádiókészüléket. Ezután a gépet irányító pilóta szinte ,,vakon" vezette tovább a gépet. Végül a parancsnok úgy döntött, nem kockáztatja meg a bizonytalan leszállást, hanem visszafordul Budapestre. A kritikus pillanatban a pilóta végzetes hibát követett el. Az előírt balra fordulás helyett gépét jobbra, a Jakabhegy felé irányította. A katasztrófa másodperceken belül bekövetkezett. A repülőgép, Kővágószőlős felett a Jakab-hegynek ütközött és nyomban kigyulladt.
A szerencsétlenség következtében,
- Molnár Béla gépparancsnok,első pilóta,
- Bartos József másodpilóta,
- Újszászi János rádiótávírász,
- Minár György szerelő,
- Tardosi István szerelőgyakornok és
- Reiter Endre utas
életüket vesztették.
Az ütközést csak a gép hátsó részében tartózkodó államvédelmis biztonsági utaskísérő élte túl.
És amit nagyapám mesélt:
Kővágószőlős, 1949. november 14.
Délelőtt 11 óra volt, Vancsa Gyula barátom esküvőjére készültem, házunk előtt már gyülekeztek a szomszédok, akik az esküvői menetet jöttek végignézni, násznézőnek nevezték ezt akkoriban.
Én éppen, hogy végeztem az öltözködéssel, egy lövés szerű hangot hallottam, majd egy robbanás rázta meg a csendet. Határozottan emlékszem, a Szobában megrázkódtak a szekrények. Ebben a pillanatban, a házunk előtt összegyűlt emberek, szinte egyszerre kiabálták, jajj ez a gép leesett! Abban a pillanatban, kirohantam, és futni kezdtem ki a kerten, az erdő felé.
A kertek végénél összetalálkoztunk egyik szomszéddal Bíró Jánossal. Ő, nálam jó pár évvel idősebb volt, már kiszolgált repülős katona. Ő megerősítette, hogy jó irányba megyünk, mert ő is úgy halja hogy valahol a Mecsek oldalban esett le a gép.
Mikor beértünk az erdőbe, rettenetes erős égett szagot éreztünk és nagyon sűrű köd fogadott minket, talán két lépésnyire lehetett ellátni. Ezek szegények égnek, mondta a és ahogy csak tudtunk, rohantunk a szag irányába. Felértünk a régi kőbányáig és szinte előttünk volt a nagy lánggal égő gép. Azon a helyen, a hegy nagyon meredek, elmentünk jobbra, kb harminc métert, és mikor így az égő gép irányába értünk, már meg tudtuk közelíteni azt. Kb. húsz méterre, az égő géptől, egy kis dolinaszerű mélyedés volt, a közepén egy vadcseresznye fa, a fának ütközve pedig egy ember feküdt szétloccsant agyvelővel. Ez volt az első rettenetes látvány.
Aztán amennyire az égő gép engedte, közelebb húzódtunk és kiabálni kezdtünk, hogy van e valaki életben, szóljanak itt a segítség. Ekkor még persze kettőnkön kívül senki nem volt a baleset színhelyén, kiabáltunk ahogy csak tudtunk, és néztük a ketté tört gépet aminek a farok része fennakadt egy nagy, derékba tört tölgyfán és szakadatlanul kiabáltunk tovább, hogy szóljanak ha van életben valaki, itt a segítség!
És ekkor a fennakadt és égő farok rész alatt, a meredek, sziklás, sziklatörmelékes talajon egy ember megszólalt, hogy segítség. Emlékszem, csak összenéztünk Janival és egyetlen szó nélkül, dobtuk magunkat az égő gép alá, felkaptuk és kihoztuk az embert a tűzből.
A megmentett embert négyen hoztuk le a meredek hegyoldalból, az idő közben felérkező Kovács Lajos és Lukács József segítségével. Haán Lajos is felért, neki mondtuk, hogy próbáljanak még túlélőket keresni. A sérültet a Hegyaljai szőlőkig sikerült egyszuszra lehoznunk, ott volt az út mellett egy szép kis gyepes rész, ott letettük, hogy megpihenjünk. Lukács Józsi volt a legfiatalobb köztünk, leküldtem, hogy apámtól kérjen sósborszeszt vagy pálinkát. A fiatal gyerek hamar visszaért és egy kis üvegben pálinkát hozott, mert a sósborszeszt már nem találta meg apám, hiszen nálunk már minden ki volt pakolva a házból, mert két nap múlva már az én esküvőm következett. Szóval, ahogy a pálinkát megszagoltattuk a sérülttel, szinte azonnal magához tért, annyit el tudott mondani, hogy ő a kísérő ávós, Tóth Lajosnak hívják és a gép hátsó részében volt az ő helye. Ott volt egy vészkijárat, azt még sikerült kirántania és ott ugrott ki az égő gépből illetve még azt, hogy békési gyerek aztán megint elvesztette az eszméletét. Aztán ismét felvettük és amilyen gyorsan tudtuk, vittük tovább a faluba a mentősökhöz.
Mire leértünk, a házunk előtti téren már kilenc autó állt, köztük a mentő is, melyek a baleset miatt érkeztek. Mint később megtudtuk, Tóth Lajos gépkísérő volt az egyetlen túlélője a balesetnek.
Később egyszer eljött, hozzánk Kővágószőlősre, hogy megköszönje amit érte tettünk de mivel kapott maga mellé két ávóst kísérőnek ezért nem alakulhatott ki kötetlen baráti beszélgetés...
Kelt: Kővágószőlős, 2008. szeptember 8.
Tisztelettel: Varga Gyulaa szöveg és a képek forrása: a GCLI2 geoláda oldala
A ládához igyekezvén ismét összefutottam cross motoros "barátunkkal", csak most szembe igyekezett velem. A láda helyét hamar elértem, de sajnos itt 45 percnyi sikertelen keresgélés után fel kellett adnom. Nem volt értelme tovább húzni az időt. Úgy éreztem, hogy minden lehetséges rejteket megnéztem, minden fát átvizsgáltam. Kisétáltam a starthely feletti tisztásra és leheveredtem a fűbe. Csodáltam az enyhén párás lepelbe burkolózó Cserkutat és Kővágószőlőst.
Negyed óra pihenés után nekiveselkedtem a lejtőnek. Aki járt már itt, az tudja, hogy itt az ejtőernyősök egy enyhe lejtőn vesznek egy kis lendületet, majd a szél belekap a paplan ernyőbe és szépen elszakadva a talajtól megkezdik suhanásukat. Azonban az én hátizsákomban kulacs volt és nem paplan. Engem senki nem kapott fel, mint Mary Poppins-t. Nekem nagyon megfontoltan kellett kiválasztanom minden lépésem helyét. Nagyon meredek és sziklás volt az első néhány méter. Szerencsére az első bátortalanul rossz irányba tett lépés után ráleltem egy alig látható ösvényre a starthelytől keletre és azon indultam el. Egy ideig még követtem a kacskaringós szerpentint a meredek hegyoldalban, de aztán már nem volt számomra észlelhető, merre folytatódik. Innentől érzéssel, minden eddigi tapasztalatomat felhasználva próbáltam fától-fáig, sziklától-szikláig haladni. Aztán elkezdtem nézni a GPS-t, mert a második pont az egy régi kőfejtő öblös vájatánál, a szerencsétlenség tulajdonképpeni helyszínén volt és nagyjából szintvonalon terveztem megközelíteni. A terep persze nagyon szabdalt volt. Ami a térképen lágy ívelésű szintvonalként jelent meg, az a valóságban egy vertikálisan is és horizontálisan is hullámzó, szikák között kanyargó úttalan út volt. Viszont ahogy odaértem a kőbányába, már méterekről megláttam a rejteket. A leírás alapján könnyű volt beazonosítani, így keresgélni sem kellett. Gyorsan írtam a logfüzetbe és visszarejtettem a ládát. Innét már kicsit könnyebb volt az út. A -et is hamar elértem és onnan már szinte a sétálóutcában éreztem magam. Rövidesen elértem a 
jelzésű turistautat. Ez csatlakozott be az én utamba. Ez az út az un. panoráma út része, mert sok helyen remek kilátás nyílik Pécs nyugati részére, a Baranyai-dombságra és az előtérben Cserkútra és Kővágószőlősre. Teljes egészében még nem jártam végig, de tervbe van véve. Most kihagytam a Milleniumi keresztet és siettem tovább. A Babás-szerköveknél viszont megálltam, hisz itt rejtezett a GCVIII másik pontja. Jócskán le kellett érte mászni a sziklatömb aljára. A visszarektés után felkapaszkodtam a tetőre és mégegyszer körülnéztem, de eddigre páran érkeztek, így átadtam nekik a nézelődés lehetőségét.
A Babás-szerkövek neve a pogány magyarság korából maradt fenn. Babba-mama istenasszony tiszteletének emléke lehet, a szerkő jelentése áldozati hely, szent kő. A geológiai középkorban a permi homokkőbe kvarc és gránit görgetegek cementálódtak, ún. konglomerátum keletkezett. A lazább anyagokat a szél és víz elhordta, ezért az időtálló tömbök furcsa formájú sziklaalakzatokként emelkednek ki környezetükből. Kb. 1 km hosszan nyúlik ez a sziklasor a Jakab-hegy délnyugati oldalán. Érdekes monda fűződik ehhez a helyhez:
Babás-szerkövek mondája
Élt a Jakab-hegy aljában két gazdag család. Ezek mindig és mindenben versengtek egymással. Egyszer egy ismeretlen koldus tért be hozzájuk. Mindkét helyen elzavarták, bántalmazták, ezért megátkozta őket: "Akkor váljatok kővé, amikor a legboldogabbak akartok lenni!"
Mindkét családnak volt egy-egy lánya. A lányok egyszerre mentek férjhez. Az egyik ház násznépe azonban ezúttal megelőzte a másikat, mert előbb ért föl a pálosok kolostorába. Ezek már jöttek visszafelé az esküvőről, amikor a másikak még csak fölfelé tartottak. Éppen ott találkoztak, ahol a szakadék fölött a legkeskenyebb volt az út. Egyik sem akart kitérni a másik elől. A mérges gazdák egyszerre szólaltak meg: inkább váljunk kővé, de ki nem térünk! Ebben a pillanatban beteljesedett a koldus átka, s az egész násznép kővé változott.
forrás: a GCVIII geoláda oldala
Egy "S" kanyarral elértem a saját, felfelé vezető utamat, a kereszteződését. Innét a már ismert úton elindultam lefelé. Ismét átlépdelve a csordogáló kis patakot, vissza-vissza fordulva megcsodálva a Jakab-hegy méltóságteljes tömbjét. Jó hangulatban értem vissza a kocsihoz. Remek kis túra volt.
Prológus: A GCLI2 ládának egy harmadik pontja is volt Uránvárosban, ahol a 40-es években még reptér volt. Ide kellett volna landolnia a gépnek azon a végzetes napon. Ezt a pontot is meg akartam keresni, ezért nem ért véget a mai nap. Lefelé menet megálltam Kővágószöllősön egy rövid időre, hogy a GCURAN - az uránbánya szívcsakrája elnevezésű ládát is megkeressem, ami a III. üzem emlékhelyénél volt elrejtve. Ahogy leparkoltam az emlékhely közelében és kiszálltam a kocsiból, ismét ugyanaz a cross motoros húzott el mellettem. Talán mára neki is véget ért az erdő "járás".
