Ebben a történetben három Megyei Magasság meghódítását olvashatjátok.
Mivel a varbói GC Versenyt hamar abszolváltuk, eredményhirdetésig maradt elég idő, kitaláltuk, hogy megkeressük Borsod-Abaúj-Zemplén megye legmagasabb pontját, mely a Bánkúti sípálya tetején lakik. Légvonalban ez csak 9 km, de mi tudtunk egy rövidebb utat. :-) Na jó, nem tudtunk, mert autóval bizony nagyot kellett kerülni, majdnem egy óra alatt értünk oda és 45 km volt a táv. Turistaúton 2x13,6 km lett volna és több, mint 1200 m szint. Ez egész napra is combos lett volna, hát még így verseny után, időlimittel, merthogy a 16:30-as eredményhirdetésre mindenképp vissza akartunk érni. Fél háromkor szálltunk ki a kocsiból és egy rövid, 800 méteres séta várt ránk a sípálya gerincén. A gerincútról szépen futottak lefelé az egyre hosszabb és meredekebb pályák. Eddig Magyarországon csak a mecseki sípályát ismertük, ami egy "egy pályás" sípálya. Megnéztem a sítérképet, itt Bánkúton összesen 2300 m hosszban 8 pálya kapott helyet, melyből kettő tanulópálya. A cikkek, beszámolók böngészése alapján úgy vélem ez a pálya sem az előző télen nem volt nyitva, sem a soron következőn nem nyit majd ki, de ennek ellentmond, hogy egy traktoros szépen nyírta a füvet az egyik pályán, mintha mégis a télre készültek volna. Mindenesetre mi még örültünk a szórt napsütésnek és az őszi színekben pompázó erdőnek és hamarosan megtaláltuk a ládát is, majd visszasétáltunk a kocsihoz, hogy időben visszaérjünk az eredeményhirdetésre.
Másnap Budapestre kellett vinnem Gergőt, mert röplabda meccseket játszott a PEAC U17 színeiben. Miután kiraktam a sportcsarnoknál, megkerestem egy közeli városi ládát, majd útnak indultam Budapest legmagasabb pontja felé, a János-hegyre. A Libegő aljában támasztottam le a verdát, kivártam a jelentős sort és szépen fellibegőztem. Sokan voltak fenn, napoztak, sétáltak, játszottak, bingáztak és még egy futóverseny is zajlott éppen. Irányba álltam és nekiindultam az Erzsébet kilátóig vezető únak. Erős 30 m szintemelkedést kellett leküzdeni, mintha egy 10 emeletes ház legfelső szintjére lépcsőztem volna fel. Útközben meg-meg álltam szusszanni, ilyenkor előzékenyen megvártam, míg a tömeg elvonul. Felérve körbe jártam a kilátót, majd átlépve egy alacsony korlátot a kilátó alá ereszkedtem és megkerestem a ládát. Utána felmentem a kilátóba, de elég párás volt az idő, nem lehetett messze ellátni. Hamar le is jöttem és a kilátó belső folyósóján megnéztem a kilátó történetéről, építéséről szóló kiállítást, mely igen szemléletesen mutatta be a XIX. sz. pesti életet.
Háromnegyed egy volt mire felértem. Most a Libegő mellett néztem körbe, hátha lenyelhetek egy kólát, esetleg valami streetfood is akad a fogamra, de nem találtam igazán szimpatikus helyet, így ezt elengedtem. Fentről lefelé alig volt sor, így hamar felültem a Libegőre. Így is majdnem negyed kettő volt, mikor a kocsiba szálltam és elindultam a Dobogókő felé. Nincs helyi ismeretem, így teljesen a gps-re bíztam magam. Igen vadregényes, hajtűkanyarokkal tűzdelt szerpentíneken vezetett a készülék. Már-már azt hittem, hogy kiértünk Budapestről, mert erdei milliőben haladtam, de aztán ismét egy városrész házai közé vitt az út. Aztán végérvényesen magam mögött hagytam a várost és kisebb falvakon keresztük kapaszkodtunk fel a hegyre.
Fenn Dobogókőn rengetegen voltak. A parkolók megtelltek, már csak az út szélén találtam egy foghíjat, ahová be tudtam parkolni. Az éttermek nyitva, készültek a finomságok. Aztán ahogy elindultam a láda felé, ritkult a tömeg, szerencsére a Rezső-kilátó vonzotta a népeket, nem a láda. Két férfi gombászott nem messze és egy család ment előttem. A hölgy kezében mobil, eléggé koncentráltan nézte és közben instruálta a férfit, aki a nyakában cipelte az aprónépet. Gondoltam esetleg a ládáért mennek, de aztán nagyon határozottan mentek tovább a kilátó fele. Így én nyugodtan logolhattam és szelfizhettem a gyönyörű őszi erdőben. Utána én is kisétáltam a kilátóhoz a tömegbe. A párás idő miatt a Duna tükre csak halványan verte vissza a fényt, de így is szép volt. Hamarosan indultam vissza, mert hát Pécs az nincs éppen közel a Dobogókőhöz.
Sajnálom, hogy Gergő nem tudott velem tartani. Jó lett volna együtt ládázni, de sebaj, majd legközelebb!
