Péntek 13

avagy a buszlekésés művészete

Miután tegnap – hosszú kihagyás után – sikeresen újra visszatértem a "kékre", ma jöhetett az igazi kirándulás. Zalatárnoktól Kustánszegig jellemzően majorságokon, un. "szereken", mezőgazdasági területeken vezetett a kéktúra útvonala, az igazi erdei részek viszont most következtek.

A tegnap reggeli autózás Zalaegerszegre kicsit ki lett centizve, mert a buszraszállásomat követő 20. másodpercben indult is a busz. Most nem akartam reckírozni 10 perccel korábban indultam a buszinduláshoz képest, mint tegnap. Sajnos reggel feleslegesnek bizonyult a sietségem. Bár 8 perccel a busz indulás előtt a zalaegerszegi buszpályaudvarra értem, csak nem jött a busz. 15 perc hiábavaló várakozás után elbattyogtam a pénztárhoz, de nem tudtak információval szolgálni és a forgalmi irodához küldtek. Ott kb. 20 percig nem volt senki, így lassan ott hagytam az ablakot és elkezdtem "B" tervet kovácsolni. Megfordult a fejemben, hogy megfordítom az útirányt, mert Zalaegerszegtől Zalalövőig elég sűrű a tömegközlekedés és Kustánszegről azzal a busszal el tudok jönni, amivel előző nap is eljöttem. De ez "tönkre tette" volna azt az eddig sok-sok szakaszon betartott szokásomat, hogy Szekszárdtól Írott-kőig folytatólagosan és irányhelyesen teljesítem az RP-DDK-t. Persze ez nincs kőbe vésve, de azért mégis próbáltam olyan megoldást lelni, ami nem dönti romba ezt az elvet. Felmerült az is, hogy kocsiba pattanok és elmegyek Kustánszegre, de megnézve a menetrendet délután csak 3 átszállással lehetett volna visszajutnom tömegközlekedéssel a kocsihoz, ráadásul rizikós átszállási időkkel. Ezt nem akartam kockáztatni. Végül úgy döntöttem, hogy a Becsvölgyére megyek a 7:40-kor induló busszal. Onnan kb. 1 óra alatt átsétálok Kustánszegre, így két órával később indul a kéktúrám. Ez a késedelem még nem oly nagy, hogy ne lehetne teljesíteni. Titkon amúgy is úgy számoltam, hogy Zalalövőn a kéktúrám befejeztével még megkeresem a tónál a ládát, amire kényelmesen 1,5 órát számoltam. Legfeljebb ezt elhagyom. Mire ezt kiókumláltam, láttam, hogy visszatért emberünk a forgalmi irodába, ezért odamentem. Nem számítottam persze rá, hogy sűrű elnézés kérések közepedte idependerítenek nekem egy soron kívüli buszt Kustánszegre, de azért kíváncsi voltam a magyarázatra. Nos, meg tudott lepni a forgalmista. Azt válaszolta, hogy szerinte nemhogy korábban ment el az a busz, hanem még késett is pár percet. De mondom én a 6:50-kor induló busz megállójában már 6:42-kor ott álltam és 7:05-ig el sem mozdultam. Erre megvonta a vállát és nem mondott egyebet. Részéről lezártnak tekintette a panaszomat. Én sem éreztem értelmét, hogy tovább erőltessem. Nem vagyok egy asztalcsapkodós típus. Kissé rossz szájízzel, de a megoldás birtokában udvariasan elköszöntem. Gondoltam péntek 13-a van, legyen ez az egy, ami szerencsétlenül alakul ezen a napon és minden más alakuljon jól.

Ilyen előzmények után a másodjára kinézett busz pontosan indult és rajta is voltam. Időben odaértünk Becsvölgyére és nem hezitáltam sokat, tempósan elindultam az aszfaltos út szélén. A pára még megült a völgyekben, de a nap már erőteljesen sütött felette, sejtelmes fényjátékot produkálva. Végül 57 perc alatt, 4,78 km-t megtéve jutottam el a pecsételő helyig. Innét erős lejtőn jutottam el a tóhoz. A kemping zárva volt, kicsit el is vétettem az irányt, nem vettem észre, hogy a kék a kemping után rögtön a dombra fel vezet. Aztán rájöttem, hogy ez a 4 km-es "vágta" miatt kissé megéheztem. Úgyhogy mielőtt nekiindultam volna a dombnak, elővettem az elemózsiát. Épp végeztem, amikor fentről érkezett egy sportos túratársunk. Ő Zalalövőről indult és talán Rádiházáig tervezte. Nem emlékszem, de szép nagy távot mondott, biztos többet, mint amit én 1 napra be tudnék vállalni. Beszélgettünk még a vasárnapra várható rossz időről, és arról is, hogy ő is tervezett kerékpáros logisztikát pont arra a szakaszra, aminél én is ezen hezitáltam. Tehát autóval a célba, bringával a rajtba, gyalog az autóhoz a kéken és a nap végén autóval a bringához. Aztán elbúcsúztunk egymástól. Én befejeztem a cihelődést és elindultam felfelé.  A dombtetőn még egy ideig mezőgazdasági területek mellett vezetett az út, de aztán hamar beértem az erdőbe.

Eleinte kissé rendezetlen erdőrészek között kanyargott az út, de aztán hamarosan szép szálfákból álló erdők következtek. A hűs lombok jótékony takarását csak néha szakította meg egy-egy kisebb nagyobb tisztás. Aztán a gyomrom delet jelzett és a lábaim is pihenőért esedeztek, így egy kisebb partoldalba leheveredtem Előttem egy irtás volt és így remekül be lehetett látni a szemközti domboldalt. Nagyon szép látvány volt.  A távolban néhány ragadozó madár rótta méltóságteljesen köreit. A közelben énekes madarak csiviteltek. Idilli hely volt. Ebéd után folytattam vándorlásomat és nemsokára egy aszfaltos úthoz értem. Keskeny, egy nyomsávos út volt eleinte árnyékban, majd ahogy fordult az út, úgy egyre inkább napnak kitetten sétáltam az enyhén emelkedő úton. Egy szép nagy félkört ír le itt az út és nemsokára nagy farakások sorfala között vezetett utam. Egy nagy fát szállító kamion porzott el mellettem, sofőrje intéssel köszönte meg, hogy félreálltam. Nem mintha lett volna bármi más reális választásom egy ekkora monstrummal szemben. Egy nagyon jó tájolású magasleshez érkeztem, ahonnét az egész völgy belátható volt, így nem voltam rest és fel is másztam rá. Aztán lassan ismét úgy fordult az út, hogy a hatalmas fák árnyékot vettetek rá. Ahogy sétáltam tovább és gyönyörködtem a szép erdőkben észrevettem néhány tájidegen szín foltot. Közelebb érve felismertem, hogy a fák közé beparkírozva erdészeti gépek várták a következő munkanapot.

Tovább bandukolva éles fehér csíkot láttam a távolba, és ahogy közelebb értem, rájöttem, hogy nekem bizony végig is kell menni ezen. Egy frissen, fehér murvával leszórt jó minőségű útra kanyarodott a kéktúra. A szikrázó napsütés olyan élesen és vakítóan verődött vissza az útról, hogy szinte hóvakságot okozott. Az út két oldalán nagyon szépen eldolgozott termőföld várta az őszi vetést. Ez nemrég még erdős rész lehetett, mert nagyon sok fa törmelék volt beszántva, de tényleg nagyon precízen előkészítettek. Sajnálatos, hogy egyre fogynak az erdőterületek, de be kellett látnom, hogy ez a rész eszményi hely lehet szántóföldnek. Enyhén dél nyugati irányba lejtett és szinte egész nap sütötte a nap. Nem voltak a közelben fölé magasodó domboldalak, amik leárnyékolták volna. A fehér murvás út végül azért csak bevezetett az erdőbe és így már sokkal kellemesebb látványt nyújtott a szememnek. A kéktúra aztán leágazott erről az útról és kissé egyenletlen erdészeti úton kellett folytatni a túrát. Ismét elérkezettnek láttam az időt egy kis pihenésre. Megláttam egy szórót egy tisztás szélén és beléptem ide, hátha valahol van egy pad, vagy egyéb evésre, pihenésre alkalmas hely, de nem volt. Inkább visszamentem a kékre és ismét egy partoldalban heveredtem le.

Rövid pihenés után elindultam és nemsokkal ez után egy kis ösvényre kellett rákanyarodni és a terepviszonyok a Mecsekben a Hidasi-völgyhöz hasonlatossá váltak. Szinte hegyvidéki vízmosás oldalából ereszkedtem le és a kiszáradt patakmederben kellett kerülgetni a kidőlt fákat. Klassz volt, felüdülést nyújtott a sok-sok erdészeti földes- és murvás km után. Végül a völgy bejárata kiszélesedett és a Zalalövőt elkerülő 86-os főúthoz jutottam ki. Ezen átkelve egy rövid, de erős emelkedőt küzdöttem le és nemsokára Nagyfernekág házai között találtam magam. A szépen rendezett házak között nagyon sokan tettek-vettek a nyárias napsütésben. A kis falucskát elhagyva rögtön a Zalalövőre vezető főúton találtam magam. Itt egy kisebb dombra kellett felkapaszkodni, majd szerencsére hamar el lehetett hagyni a főutat. Egy szántóföld szélére jutottam és egy-két kanyar után ismét egy erdős ligetes részen haladtam.

Itt kellett letérnem a kékről, hogy a mai nap egyetlen geoládáját bezsebelhessem. Rövid keresgélés után meglett a doboz. Nem is időztem itt sokat, pedig egy klassznak tűnő forrását is láttam, de nem akartam az időt húzni. Még bennem volt, hogy hátha megkeresem a zalalövői ládát. Nemsokára beértem Zalalövőre és hamar megtaláltam a pecsétet is a Sündörgő Vendéglő teraszán. Aztán elsétáltam a vasútállomásra, azt hittem van itt is valami kis kocsma, vagy vendéglő. De nem volt. Teljesen elhagyatottam állt ott az állomás. Itt leültem egy picit és eldöntöttem, hogy hagyom a geoládát máskorra. Nagyon ki lett volna számolva az idő, nem akartam reckírozni. Fáradt is voltam. Ezért inkább visszasétáltam a vasúti átkelőhöz és beültem egy kólára a bolt mögötti kocsmában. Kissé furán néztek rám, hogy egy korsó kólát kértem, valószínűleg a törzsvendégek nem ezt szokták korsóba kérni. Így viszont, hogy nem keresgéltem több geoládát, így volt egy erős másfél órám vonatindulásig.

Ugyan vonat csak két óránként járt, busz az gyakrabban, de már korábban elterveztem, hogy ezt a távot, ha lehet, akkor vonattal teszem meg. Sokkal kevesebbet vonatozom, pedig nagyon szeretem, így most kézenfekvőnek tűnt ezt választani. Időben visszaértem az állomásra, ahol egy idős hölgy és a lánya várakozott. A lánya sajnos ott hagyta az édesanyja lakásában a mobilját. Kétségbeesve próbáltak meg valakit elérni a néni telefonjáról, aki talán a lakásban volt, de az nem vette fel. Arra nem volt már idő, hogy hazamenjenek érte és vissza is érjenek, és egy későbbi vonattal meg nem akart haza menni, mert a kutyája egész nap egyedül volt otthon és nem akarta tovább egyedül hagyni. Mielőtt még elítélne a Kedves Olvasó, hogy hallgatózom, ez egy teljesen üres váróteremben zajlott, gyakorlatilag ha suttogtak volna, akkor is tisztán hallottam volna. Úgy tűnik másnak is nagyon péntek 13-a volt ma. A vonat kicsit késett, de aztán befutott a kis egyvagonos motorvonat, amit mi itthon Pécsett „Piroskának” hívunk, mert nálunk ezek piros színűek. De itt Zalában ez kék-sárga volt. Nagyon meleg volt a vagonban. A kalauznak is feltűnt. Aztán egyszer csak 2-3 megállóval arrébb le is állt a vonat. Ki is jött a vonatvezető a kusznijából, megrugdosta az ülésünk alatti dobozt, amiről, hála a kalauz információinak, már tudtuk, hogy a motor hőjét hivatott az utastérbe juttatni. Lelkileg már felkészültem, hogy alternatív eszközt kell keresni a Zalaegerszegre jutáshoz, de a masiniszta optimista volt, azt mondta megoldja. Szöszmötölt pár percet és néhány sikertelen kísérlet után újra beröffentette a jószágot és indultunk tovább. A kalauz odaszólt egy idősebb hölgynek, hogy jelezte a késésünket a zalaegerszegi vasútállomásra és a pesti IC megvárja őt. Ez egyébként nem tudom mennyire általános, de mindenesetre eléggé emberséges gesztus volt. Pár perc múlva már kissé megfáradva, de lélekben feltöltődve bandukoltam az autóbusz állomás felé, ahol reggel a kocsimat hagytam. Hát így ért véget az én péntek 13-i túrám.

Bejárt útvonal megtekintése a geocaching.hu GeoMapján és a turistautak.hu-n

Előző napi túrabeszámoló: Zalatárnok - Kustánszeg

Következő túrabeszámoló: Zalalövő - Szentgyörgyvölgy