Márciusi debütáló kéktúrázásom után úgy képzeltem, hogy áprilisban folytatom, de az élet persze nem így hozta. Sűrű volt az április és sűrűnek nézett ki a május is, ezért április végén gyorsan kilőttem ezt a pénteket, egyeztetve családdal, kollégákkal. Ahogy közeledett a péntek úgy csökkentek a túra esélyei, mert a cégnél is feltorlódtak a munkák és a meteorológusok sem azt mondták, amit hallani szerettem volna. A céges restanciáimat hétközi estig tartó hosszú műszakokkal igyekeztem elfogadható mértékben csökkenteni. De ennek okán viszont nem volt időm egy normális, túrázáshoz és túl ázáshoz ellen szükséges esőkabátot venni, így péntek reggel a kis kapucnis kabátomat tettem bele a hátizsákba, ami arra jó, hogy a kocsiból kiszállva ne ázzak meg a bolt bejáratáig, de arra nem, ha elkap az erdőben egy 20 perces felhőszakadás. Úgy tűnik, hogy a kezdők szerencséje mellém szegődött (most el is spoilerezem), nem áztam meg. Azt nem mondom, hogy egy csepp sem esett, de a többit pár sorral lejjebb…
Alapvetően sorban tervezem teljesíteni a szakaszokat. Tudom-tudom! Sosem szabad a terveinket (teljesen) felfedni, de ez nincs is úgy kőbe vésve. Nem dől össze a világ, ha a pillanatnyi érdekeim valamikor mást diktálnak majd, akkor könnyű szívvel engedem el ezt az elhatározást. De most még nem befolyásolt semmi más, így a szálkai induláshoz készültem fel logisztikailag. Szabadidőmben igyekszem utána olvasni a várható szakaszoknak, megnézni a várható transzport lehetőségeket, optimalizálni a szakaszok hosszát a tömegközlekedés lehetőségeivel. Egyszóval felkészülök, hogyha „hirtelen” indulni kell, akkor képben legyek. A múltkori fárasztó 24 km után mindenképp meg akartam fogadni a tanácsot: a kevesebb néha több. De egyszerűen a logisztika nem arra felé lökögetett. A Szálka – Bátaapáti táv kicsit ugyan kevésnek tűnt, de legalább kényelmes lett volna, de ha Pécsről Szálkára busszal megyek, akkor Bátaapátiból is busszal kellett volna hazajönnöm, ami a minimum másfél órás buszozást jelentett volna. Ha pedig kocsival szerettem volna hazamenni, akkor reggel Bátaapátiig kellett volna autózni és onnan kellett volna busszal eljutni Szálkáig, ami szintén minimum 1,5 óra lett volna. Úgyhogy arra gondoltam, hogy korábban indulok, kevesebbet geoládázom és a később nyugvó Nap miatti időtöbbletet kihasználva bevállalom a 28+3 km-es távot és Mecseknádasd lesz a túra végcélja. Kicsit soknak tűnt, de a múltkori túra tapasztalatait felhasználva fejben jobban készültem rá. Igyekeztem jobban beosztani az időmet, többször kevesebbet pihenve haladni. A szint ábrát nézve a meredek emelkedők az első felére estek a túrának, a Bátaapáti – Apátvarasd távon végig egy fennsíkon vezet az út. Ez azért mindenképp jól jött. Az utolsó lökést egyébként hobo-bobo indexes túrabeszámolójának az elolvasása adta. Így végül ez mellett tettem le a voksom. Péntek reggel elautóztam Mecseknádasdra. A buszmegállótól pár méterre lévő étkezde parkolójában hagytam az autót, mert azt azért sejtettem, hogy a nap végén már nem lesz „kedvem” (értsd: erőm) felmászni a Schlossberghez. Azt is tudtam, hogy nincs esély, hogy én is kilenc óra alatt teljesítem a távot. Én 10-11 óra közé terveztem elöljáróban a szintidőt. A 6:07-es Szekszárdra tartó buszt céloztam meg, onnan egy pár perccel később induló szálkai busszal 7:15 körül értem be a Trófea fogadó elé, ahol az előző túrámkor már erős szürkületben pecsételtem.
Szálkán bepótoltam a szürkület és a fáradtság miatt elmaradt fotózást. A szarvasbika szobrát mindenképp meg akartam örökíteni. Azt is tudtam, hogy a tó is alkalmat ad majd jó pár remek fotó elkészítésére. A pecsételés és fényképezkedés után fél 8 előtt pár perccel vágtam neki az útnak. A tónál rögtön módosítanom kellett az útvonalon, mert a kéktúra útvonala vízben állt, így a mellette futó széles úton haladtam át a patak felett. Akkor még azt hittem ez a pár méter lesz mára a „leghosszabb” előre nem tervezett elszakadásom a kéktúrától. A tó déli partján haladtam, több horgászt is láttam. Aztán az út elkanyarodott a vízparttól és egy kicsit feljebb tett egy gyönyörű kanyart a ligetes-bokros domboldalban. Az ég felhős volt, de átsejlett a nap. Itt több képpel lettem gazdagabb, mert a tó és a környezete sok megörökíteni valót tartogatott. Az jutott eszembe, hogy régen fél év alatt lőttünk el egy 36 kockás filmet, most meg fél óra alatt tartottam kb. 36 képnél. Az első geoláda miatt pár száz méterrel tovább kellett mennem attól a ponttól, ahol a kéktúra útvonala nekivág a dombnak. A ládát hamar meg is találtam, visszafelé találtam egy ragadozó madár tetemet. Már több napja ott feküdhetett, de mivel háton feküdt, így alkalmam nyílt megnézni, hátha gyűrűzött madárról van szó. Az egyik lábát teljesen láttam, és a másikhoz is be tudtam kukucskálni, de nem láttam gyűrű nyomát. Aztán hamar visszaértem a kékhez. Elindultam egy alig látható szekérnyomon, ami aztán hol elágazott, hol eltűnt. Sem bokor, sem fa, sem egyéb mesterséges jel nem volt, így a gps-t sűrűn megnézve haladtam felfelé a susnyásban. Aztán egy erősebb nyomot követve jól el is tértem pár száz méterrel a „láthatatlan” turistaúttól. A gps segítségével az erdő szélénél értem „utol” ismét a hivatalos útvonalat. Az erdőben igen erős kaptatóra váltott az út, de legalább könnyen követhető volt. Elértem a kidőlt villanypásztorig, itt már a fülemen vettem a levegőt. Meg is álltam pár percre kicsit kifújni magamat. Úgy tűnik a korábbi túrabeszámolókat ezen a ponton felületesen olvastam el, mert nagyon meglepett, amit a kidőlt villanypásztort átlépve tapasztaltam. Ez a mintegy 500 méteres szakasz maga a fekete lyuk. Aki ide belép, nemigen szabadul. Jelek ugyan vannak néha-néha, de út az nincs. 
Volt olyan, hogy ott álltam egy öles fa előtt, rajta a szépen festett kék jellel és akármerre néztem iszalaggal, tövises bokrokkal sűrűn benőtt dzsumbujt láttam. Már vártam, hogy mikor szalad el előttem Indiana Jones, kezében egy inka istenség szobrával, nyomában feldühödött őslakókkal. Sajnos nem néztem gps-t mert mindkét kezem kellett ahhoz, hogy a haladásomat ne fél szemmel folytassam. Így le is tértem az „útról”. Amit később egy kisebb tisztáson megállva észre is vettem és utána már a ritkásabb aljnövényzetben a turistaút felé orientáltam magam. Az erdő szélén értem utol a kéktúrát, visszanézve ott volt az ösvény, amely kajánul vigyorgott. Én mogorván visszakérdeztem, hogy Te meg hol az öreg ördögbe kujtorogtál az előbb!? A villanypásztor mentén haladtam egy kicsit az erdő szélén, amikor kiértem egy kerítéssel elzárt ültetvényhez. A kerítésen belül látszott egy régi szekérút, míg a kerítésen kívül egy nagyon gondosan elkészített új úton sétáltam kb. 120 métert, amíg az a kerítés sarkánál be nem csatlakozott a régi útba. Az is nagyon szép széles nyomvonalon vezetett az erdő mellett és aztán benne haladt a Radnai magaslatig. A Radnai magaslatnál élesen délnek fordul az út egy szőlőültetvényt kísérve. Felérve a dombtetőre az égen a fellegek egyre sötétebbek lettek és időnként vészjósló morajlások tették még esélyesebbé a kiadós zuhit. Kismórágy felé lefele a dombon már a villámok is cikáztak, de engem csak az eső szele ért el, de azért elővettem az anorákomat, biztos-ami biztos. El is kezdett cseperegni az eső, de mellettem a gyümölcsösben dolgozó asszonyok vidám hangja meggyőzött róla, hogy nem lesz itt nagy baj. Aztán a felhők szépen lassan oszlani kezdtek. Ahogy a domb aljához közeledtem birkák hangja erősödött fel az út melletti majorból. Rengeteg birka és néhány kecske is legelészett erre-arra. A kisebbek futkároztak a házak között, míg a nagyobbak békésen eszegettek. A házakhoz közel érve megláttam a műutat is, amin pár száz méteren keresztül be lehet jutni a faluba. De rögtön a falu határában jobbra kell fordulni a vasútállomás felé. Gondoltam, hogy a vasútállomáson csak van egy-két pad és ott kényelmesen elöltöm a tízóraimat. De csalódnom kellett. A peronon fű burjánzott, sem pad, sem esőbeálló nem volt. Arra gondoltam, hogy ez a vonal is bezárásra ítéltetett, mint a Pécs-Pécsváradi. Átléptem a síneket és épp a mezőgazdasági és erdészeti járműveknek kialakított és aztán karban nem tartott sártalanító rácsnál és ároknál jártam, amikor érkező szerelvény hangját hallottam a hátam mögött. Igaz nem volt hosszú és a mozdony is furcsa volt, de mégiscsak egy igazi, élő vonatot láttam. Eléggé szürreális volt a kihalt vasútvonal mentén. Lehet, hogy a Karib tenger kalózai vezették a vonatot. Nemsokára találkoztam egy „szép – új” Kéktúrát népszerűsítő táblával, így jobb híján itt álltam meg és a táblát tanulmányozva fogyasztottam el az első szendvicset.
Szendvics evés után indultam is tovább. Balra az erős domboldalban egyszer csak egy őzike állt fel kényelmesen és ügetett el az erdő irányába. Szépen haladtam az emelkedőn, mígnem az út balra kanyarodott. Én is követtem, szerencsére hamar el is ágazott és amikor előkaptam a térképet, hogy megnézzem merre is menjek – mert jel az nem volt –, akkor jöttem rá, hogy nem is jó irányba haladok. Szerencsére ez tényleg csak néhány méter volt, így hamar visszaértem az elágazáshoz. Itt láttam meg az utat, ami térdig érő fűvel volt takarva. Szerencsére hamar „kitisztult” az út. Sűrű aljnövényzet és ritkás növendék fák kísérték utamat. Nemsokára elértem egy búzatáblát, melynek a szélén haladtam egy darabig. Ezek után felértem a dombtetőre egy szekérútra, ami egy rövid ideig egy ugaron hagyott föld mellett haladt, majd ismét erdős rész következett. Mórágy külterületén ismét egy több utas elágazásánál indultam el a rossz úton, de aztán egy kapu és egy magánterület tábla hamar rádöbbentett a turpisságra. Visszatérve nehezen vettem észre a jeleket, pedig voltak. Hangulatos kis dűlőút vezetett le a faluba és már a domboldalból láttam, hogy nagyon szép kis gyöngyszemére bukkantam ennek a tájnak. Az utcák szépen rendezettek, a porták tiszták, takarosak. Pontban 11 órakor beértem a főtérre, ahol padok és asztalok vártak egy digitális hőmérő és óra társaságában. Itt pihentem egy kicsit, majd elsétáltam a csárda felé a pecsétért. Ebben a faluban két helyen is lehet pecsételni, a Patak Csárda bejáratánál és a helytörténeti múzeum falán. Gondoltam megnézem a csárdát. Vacilláltam, hogy igyak-e valami hideg frissítőt, de aztán lebeszéltem magam erről a luxusról. Gondoltam majd Bátaapátiban! A Petőfi utcán haladtam és elmerültem a házak homlokzatának nézegetésében, amikor észrevettem a Helytörténeti Gyűjteményt, ami egy Y elágazásban volt. Eléggé elhanyagoltnak tűnt. Azt viszont nem is értettem, hogy miért nem a kéktúra útvonalának oldalára tették a bélyegzőt. Nem baj, átsétáltam az Y másik ágára, hogy megnézzem, ugyanolyan lenyomatú bélyegző van-e itt is, mint a csárdában. Így hamar felfedeztem, hogy a bélyegző van jó helyen és én indultam el (ismét) rossz irányba, mert itt szépen fel voltak festve a jelek. (Most, hogy utólag nézegetem a fényképeket, láttam, hogy azért az Y bal ágára is jutott egy kék jel, tehát annyira mégsem voltam bamba.) Pár perc séta után balra felfedeztem azt a mórágyi gránittömböt, ami a mai napi második ládámat rejtette. Így letértem, hogy megkeressem. Itt meg kellett küzdenem kb. 30 méter nagyon meredek csúszós tövises domboldallal, mire megleltem a ládát. Visszafelé találtam egy sokkal könnyebb utat. Nem sokat időztem itt, mert bár nagyon hívogató volt ez a hely, de tudtam, hogy tartanom kell a tempót, ha nem akarok a nap végén a fejlámpa pislákoló fényénél botorkálni az erdőben. Így is 11:50 volt, mire elhagytam Mórágyot. A szekérút rögtön egy erős, hosszan elhúzódó kaptatón kellett felküzdenem magam. Most utólag megnézve ez csak 700 méter hosszú volt, kb. negyed óra volt az egész, de nekem ott többnek tűnt. Felérve a tetőre örömömben kipróbáltam az új telefonom önarckép funkcióját. Örömöm azonban nem tartott sokáig, mert kis lejtő után újabb 25 méteres szintet leküzdve jutottam fel a tényleges csúcsra. Onnan a szekérút már eltűnt a lábam alól és keskeny, de jól kitaposott turistaút vezetett le Mórágy külterületéhez. Kezdtem éhes lenni, és már arra gondoltam, hogyha Bátaapátiban is van egy kis csárda, akkor eszem egy zóna meleg ételt.
Bátaapáti egy csöndes és igen szépen rendbe hozott település díszburkolatú járdákkal, klasszul kivitelezett virág-kruppokkal, gumiőrlemény borítású EU konform játszótérrel. Itt már eléggé fáradt voltam, tűzött is a nap rendesen. A képzeletemben az árnyas kis csárda udvarán üldögéltem már, iszogatva a hideg italomat és várva egy kellemesen csípős pörit, vagy egy gulyást. Sajnos azonban amennyire szerencsém volt az időjárással, a sors a pénzköltés lehetőségét nemigen adta meg. A kocsma zárva, vegyesbolt zárva. Mindkettő 3-kor nyitott csak. Nem volt erőm tovább menni, hátha van a faluban nyitva tartó vendéglő. Utólag megkérdeztem a guglit, elvben lett volna egy vendéglő 1 kilométerrel arrébb, de azt hiszem, ha előre tudom, sem mentem volna tovább. Inkább leültem egy árnyékos padra és elmajszoltam a 2. szendvicsemet, iszogattam és pihentettem a lábamat. Itt fél órát adtam magamnak, ez nagyjából elég is volt. Pecsételtem a padtól 3 lépésre lévő pecséttel, aztán kicsit olvasgattam a Cartographia féle Kéktúra III. térkép és útleírást. Aztán szépen felkerekedtem és visszaindultam dombnak fel. Az első 1 km, amit a falun kívül tettem meg egy erős emelkedő volt egy szurdok úton. A két keréknyom közötti bakhát nemrég lehetett letolva toló lappal, nagyon szép síkot képezve ezzel. Fél óra múlva már a fennsíkon élveztem a simogató napsütést, melyet a fújdogáló szellő enyhített. Itt készítettem egy szép panorámaképet, de ez nem adja vissza azt a friss érzést amit csak személyesen lehet megtapasztalni. Az út hosszan vezetett szántóföldek és rétek-mezők között, de aztán egy erdőkkel szegélyezett kellemesen hűvös úttá változott. Az egyik akácos méhektől zúgott és pár pillanat múlva a fák között több méhkaptárt fedeztem fel. Kicsit kiléptem, hogy az úton lévő pocsolyából ivó méhek ne érezzék fenyegetve magukat. Nemsokára már Tolnát és Baranyát elválasztó határmezsgyén „billegtem” egy picit, merthogy a turista út egy erős 500 méteren keresztül pont a határvonalon halad. Hamarosan a Harsányi kereszthez értem, ami némileg már hazai pálya, hisz ez a szakasz a fekedi erdőségekhez tartozik és fekedi illetőségű kollegám révén jártunk már erre. Fekednek van egy körsétaút-hálózata, amelyhez évekkel ez előtt az én segítségemmel készítettek egy útvonalvázlatot és az út mentén fellelhető kereszteket felújították és melléjük készült egy kis leírás is.
Egyre többször próbáltam meg fejben megbecsülni a távolságot az Apátvarasdi pecsétig, aztán Mecseknádasdig. A gps szerint, már régóta csak a 2,7 km-es átlagot tartottam, persze megállásokkal együtt, de nem is akartam ennél gyorsabban menni. A zöld sáv kereszteződésében a Hesz keresztnél és megálltam egy picit, majd folytattam tovább az utamat. A régi nyilak elég egyértelműen mutatták a lényeges úti célok távolságát, így tudtam meg, hogy még 3,8 km van vissza a (volt) vadászcsárdáig, ahol a pecsét lakott. Erre az aktuális sebességemmel még egy 1 óra 20 percnyi sétát prognosztizáltam. Néhol az aljnövényzet mentes erdőben a lebukó nap éles szögben világította meg a fák törzsét, néha meg sűrű cserjés takarta el a szemem elől a fákat. itt pihenhettek az őzek is, mert léptem zajára hallottam, ahogy felkelnek és arrébb ügetnek, távolabb a „símabőrűtől”. A pecsételő hely célegyenesére ráfordulva széles nyiladékon vezetett az út, mert ezzel párhuzamosan vezették az áram vezetéket. Az úton egy közepesen megtermett nyuszi üldögélt, de nem tudtam jól becserkészni, hamar meghallott és elügetett. Később, az apátvarasdi nyaralókhoz közel már hallottam a fűnyírók hangját, amikor egy kis elektromos kocsi jött velem szemben. Holland rendszáma volt, de a nyugdíjas korú hölgy, aki az anyósülésről kiszállt ékes magyarsággal kérdezte meg, hogy láttam-e szarvasokat és őzeket. Mondtam, hogy csak a hangjukat hallottam. Aztán a férj morc unszolására – amit persze csak sejtettem, hisz hollandusul szólt – vissza is ült a hölgy és elhajtottak mellettem. Épp azt figyeltem pár perccel később, ahogy állnak be egy kis udvarba, amikor hirtelen a szemem sarkában észleltem a pecsételő helyet. Ha nem kapom oda a fejem, lehet, hogy el is megyek mellette. Így gyorsan pecsételtem, majd pihenés, körbenézés nélkül mentem tovább, mert már 7 óra is elmúlt. Azon morfondíroztam, hogyha jön egy autó irányba, akkor lestoppolom, hisz a mára kirótt feladatot elvégeztem, az meg már nincs előírva, hogy az utolsó pecsételő pont után milyen módon kell elhagyni a helyszínt. Akár metróval is mehettem volna. De nem jött sem metró, sem más jármű sem. Így a kaviccsal felszórt úton lassan poroszkáltam tovább, majd kiértem a betonútra a sorompóhoz.
A túrának a keretes szerkezetet egy fiatal pár adta meg, akik reggel a buszmegállóban búcsúzkodtak, a lány felszállt a Szekszárdra tartó buszra, a fiú átsétált szembe, talán a pécsi buszhoz. Most este házak között pedig velem szembe jőve, kutyát sétáltatva andalogtak.
Összességében megállapítom, hogy ez a 35 km nem volt olyan fárasztó, mint az első 24.
Konklúzió1: Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kevesebb az több!
Konklúzió2: Hagyjuk a fenébe a Konklúzió1-et, mert a határaink feszegetése viszi előrébb az embert!
Konklúzió3: Legközelebb készítek egy jegyzetet – akár a pecsételő füzet térképvázlatába – hogy a nevezetesebb pontok között mennyi a távolság. A telefonra telepített Locus ugyanis net híján nem akart útvonalat tervezni (hiába van rajta offline térkép), a papírtérképen pedig csak erős saccolásokat tudtam tenni, amire nem is mindig volt idő. (Mintha erről Hörpölin leírásaiban is olvastam volna, hogy ő is jegyzetekkel indul el.)
