Másnap lélekben frissen ébredtem, de a talpamon éktelenkedő vízhólyag miatt a fizikai állapotom nem volt 100%-os. A finom reggeli után egy gyors összepakolást követően kijelentkeztem és pár fotót kattintottam a szálláson, de a sűrű köd nem engedett kibontakozni. Kinéztem a buszt, amivel a Gálosfára történő utat gondoltam megtenni. Bőven volt időm, ráadásul a Farm előtt is volt egy megállója, így nem aggódtam, kényelmesen sétáltam ki az útra. Láttam, hogy még legalább 9 percem van, így nekikészülődtem egy önarcképnek a bejárat szép fatáblája előtt, amikor a sűrű ködből előbukkant a busz. Úgyhogy a szelfi elmaradt, rohantam a buszhoz. Pár perc alatt megtettük azt a 3 km-t, ami tegnap a sötétben majdnem egy óráig tartott.

Nagy várakozással vágtam bele ennek a túrának a szervezésébe. Ezt szántam életem első többnapos túrájának. Előzetesen azonban sokat vaciláltam, hogy hol és hogy szakítsam meg a túrát. Eleinte még az is felmerült, hogy tömegközlekedéssel haza jövök, majd másnap vissza, de főleg a hétvégi ritkább járatok és a relatíve hosszú menetidő miatt ezt elvetettem. Így szálláskeresésbe fogtam. Előzetesen már voltak kiszemeltjeim, de az időjárási bizonytalanságok miatt nem akartam jóval előbb foglalni, inkább hazárdíroztam. Amikor már látszott, hogy olyan rossz idő nem várható, írtam pár szóba jöhető szállásadónak. Az elején sajnos csak visszautasító üzeneteket kaptam, de aztán rám mosolygott a szerencse, így ez az akadály is elhárult a három napra tervezett monstre túrázás elől.

Két hete, október 1-jén, kedden új láda jelent meg Baranyában, ráadásul nem is messze tőlem. Kivételesen épp az e-mailjeimet nézegettem, amikor megérkezett az új rejtésről a levél, és egy pillanatra el is képzeltem, hogy gyorsan kapom magam és elindulok érte azonnal.

Lendvadedesi horgásztó

A feleségem révén sokszor járunk Zala megyébe, hisz az anyósomék a kis határ menti városkából, Lentiből költöztek Pécsre. Most az augusztus 20-i hosszú hétvégénket ismét itt terveztük eltölteni, de most igen aktív, bringázós, ládakeresős programot találtunk ki.

Idén a márciusi hétvégék (eddig) mindig remek idővel örvendeztették meg a szabadba vágyókat, de nekem mindig volt valami dolgom, ami miatt a kirándulást mellőzni kellett. Már nagyon vágytam az erdőre és hiába az egész heti túlórákban bővelkedő fárasztó munka, szombatra szerveztem magamnak egy kis túrát. Délelőtt sajnos még be kellett mennem a céghez, de délután az enyém volt. Kettő körül parkoltam le Orfűn és elindultam az Orfűi-tó irányába. A meleg napsütésben lágy szellő fújdogált. Sokan kerékpároztak, a nyaralók többségében nagy volt a sürgés-forgás. Szemmel láthatóan többen takarítottak és a tavalyról elmaradt apró-cseprő javítási munkákkal foglalatoskodtak. A tó partján horgászok nézték a kapásjelzőt. Hamar elértem a Malom múzeumhoz, ahol az első mai napra kinézett geoláda volt.

Ez egy hosszú túra volt, ennek megfelelően a beszámoló is hosszú lesz, ezt megígérhetem. Az elmúlt két hétvégén "elkövetett" két kis séta arra sarkallt, hogy valami megerőltetőbb, hosszabb túrát nézzek. Megint előjött a tervezgetéskor, hogy legyen ez egy olyan túra, amikor nem hajt a tatár, nem kell "időben" hazaérni, legyen idő megállni, ha úgy érzem jónak, nézelődni, letérni, kicsit ládázni, kicsit bóklászni...

Vasárnap délelőtt korizni voltunk a műjégpályán és olyan szép, napsütéses idő kerekedett, hogy kedvem szottyant kirándulni. Ebéd után összepakoltam a cókmókomat és neki indultam a "hegynek". Ismét a Dömörkapu volt a kiinduló pont és ismét a Kis-Rét irányába a sárga sávon, majd a sárga kereszten indult a túra. Ebben aztán ki is merült a hasonlóság. Egyrészt azért mert most a bakancsomat húztam fel, bízva abban, hogy egy hét alatt letaposták a havat, másrészt pedig csodaszép napsütésben vághattam neki az erdőnek, szemben a múlt heti borús, szeles havazással. Nagyobb tempót akartam diktálni, mert kb. ugyanakkor indultam, mint egy hete, de többet szerettem volna menni. Bölcs előrelátásból a fejlámpámat magamhoz vettem, hátha elhúzódna a túra. 

Hirtelen szabaddá vált a szombat délutánom. A gyerekek elmentek szánkázni, a nejemnek más dolga akadt, így gyorsan összeszedtem a cók-mókomat és felautóztam a Dömörkapuhoz. A sárga sávon indultam el a sípálya felé.

Ismét elérkeztünk egy évfordulóhoz, amely számvetésre sarkallja az embert. Ebben az évben érzésre is és km-re is kevesebb jutott a túrákból. Sokadszor más volt a fontosabb és nyáron pedig a szabadság két hete alatt is végig kánikula volt, amikor az ember inkább választja valamely hűs víz partját (vagy medencéjét), mint egy több órás túrát hegyek föl-völgynek le a rekkenő hőségben. A kéktúra füzet is csak kétszer került elő, igaz, hogy szűkebb hazám, a Mecsek gerincén haladt végig, kísérve utamat. Tavasszal Zobák pusztáról jutottam el a "kéken" egy hosszú túrán át a Jakab hegy lábáig, majd nyáron egy fél napos kirándulás erőltetett meneteként átkeltem a nyugat Mecseken is és Abaliget vasútállomásánál fejeztem be idénre a kékezést. Jövőre a Zselici dombság következik.

Viszont két olyan helyen is túrázhattam az év során, ami eddig szűz terület volt számomra. Életemben először jártam a Bakonyban és hiába volt kánikula, azért egy fél napos túrát itt is bevállaltam. Sopronban viszont sokadjára voltunk, de túrázni most először. Rögtön 3 túrát is tettünk a városhoz közelebb eső részeken és azon ritka alkalmak egyike volt ez az októberi hétvége, amikor a család is velem tartott. Hát így esett, hogy idén "csak" 125 egység került a "kilométerórába", míg tavaly ez majdnem 200 volt. Bízom benne, hogy a 2019 ismét sok örömteli felfedezni valót tartogat számunkra. Egy célt már megfogalmaztunk, mégpedig a Gemenci erdőket céloztuk meg családilag. Meglátjuk összejön-e. Persze ez csak rajtunk múlik! :-)

Az őszi erdő színkavalkádjának nincs párja e vidéken. A lombhullató fák az ősz derekán színes avarral borítják utunk, de még a fák ágai is ezer színben pompáznak. Úgy gondoltuk, hogy ez a legjobb időszak, hogy megtekintsük a tavaly átadott lombkorona sétányt, a nyugat Mecsekben megbújó Sás völgyben.  

Az októberi hosszú hétvégénket Sopronban a Lövér Hotelben töltöttük. A feleségem előre kinézte, hogy a hotel szervezésében vezetett túrákon vehetünk részt és elhatároztuk, hogy élünk is vele.

Gergővel  elhatároztuk, hogy megnézzük a Mecsek Rallye egyik szakaszát. Rallyban jártas kollegámtól kértem tanácsot, mik a szabályok, hová állhatunk, hová nem. Tőle kaptunk egy pontos leírást, hogy melyik nap pontosan mikor és honnan indul és milyen útvonalon halad majd a mezőny és bónuszként még egy rajlistát is adott, hogy "képben" legyünk az elhaladó autók típusát és legénységét tekintve.

Amióta családos ember vagyok, sosem volt még olyan nyaralásunk, amely alatt végig kánikula lett volna. Így, amikor nyár elején – a hűvös júniusban – véglegesítettük az augusztusi szállásunkat Bakonybélben, úgy képzeltem, hogy biztos lesz az ott töltött 5 nap alatt kiránduló idő. Nos az idei nyaralásunk két hetére a sors végig kánikulával örvendeztetett meg bennünket. Amikor már reggel 9-kor 30 fok felett van a hőmérséklet, akkor az ember inkább vízparton, vagy a strandon képzeli el a napot, így a Bakonybélbe tervezett nagy kirándulásokat elhalasztottuk egy másik alkalomra.

Cimboráimmal pár napot a Balaton mellett töltöttünk és szinte kihagyhatatlan programként áthajóztunk Badacsonyba. Induláskor még borongós időnek nézett ki, pont olyannak, amikor érdemes elgondolkodni azon, hogy a badacsonyi sornál feljebb is merészkedhetünk. Azért biztos, ami biztos, ittunk pár fröccsöt a soron is, a törzshelyünknek számító Vígadó Borozóban. Ekkor persze már hétágra sütött a nap, de azért nekiindultunk a Római úton Tomaj felé. Útközben megbeszéltük, hogy a tűző napon nem biztos, hogy célszerű felkaptatni a hegyre, inkább keressünk valami hangulatos kisvendéglőt. Első próbálkozásunk a Muskátli Étteremben volt, de majdnem teltház fogadott, és a szabadon lévő asztalok is kint a rekkenő hőségben voltak, így gyorsan kifordultunk a vendéglőből. Majd egy utcával lejjebb a „Betérő a vén kocsishoz” nevű egységben kötöttünk ki. Itt alig volt vendég és 8-10 éve egyszer egy jót ettünk-ittunk itt, így azt gondoltuk, ez jó választás lesz. Sajnos a kiszolgálás a kevés vendég ellenére is erősen akadozott. Száraz fehér bort kértünk kancsóban, szódával. Édeset kaptunk, de ami még inkább felháborított az az, hogy a hozzávaló poharak jó 10 perc késéssel érkeztek meg. Ez végképp nehezen magyarázható. A pincérek jól láthatóan sürögtek-forogtak, a lendülettel nem volt baj, csak hatékonyság nem párosult hozzá. Eleinte még megnézegettük az étlapot, mert páran ettünk volna, de ahogy alakultak a dolgok, letettünk erről, megspórolva magunknak még néhány borítékolható csalódást. Megpróbáltuk leerőltetni a kihozott italokat és ez idő alatt páran mégiscsak arról kezdtünk el beszélni, hogy mégsem kellene kihagyni a hegyet. Végül négyen, Csucsu, Laci, Robi és jómagam vágtunk neki a lankásnak éppen nem nevezhető hegyoldalnak.

A soron következő kéktúra szakaszon a Jakab-hegy meghódítása várt rám. Mondhatom azt, hogy most hosszú ideig ez az utolsó olyan terep, amit nagyrészt ismerek, még ha a Jakab hegyen utoljára a 2000-es évek elején jártam is, de gyerekkoromban sokszor kirándultunk ide. Később az Őrségben tekergő kétúra útvonal egy-egy rövidebb szakasza és a célegyenes lesz majd ismerős terep, de addig átvágok majd az ismeretlen Somogyországon és Zala megye nagy része is teljesen új terep lesz.

Hosszabb szünet után egy viszonylag hirtelen ötlettől vezérelve kirándulást terveztünk e hétvégére. Az időjárás úgy alakult, hogy a vasárnap lett a befutó. Én javasoltam Óbányát, mert nálam volt az "A malomnak nincsen köve" elnevezésű mozgó geoláda és az Óbányai Stein malomhoz terveztem rejteni. Persze, ha a többiek élénken tiltakoznak és más célpontot javasolnak, akkor sem estem volna kétségbe, de szerencsére senkinek nem volt kifogása.

Az idei túraszezonom késve indult, ami részint a lassan induló tavasznak és a sok munkának tudható be. Mindenesetre két hete azért csak összehoztunk egy 15 km-es túrát bemelegítésnek. E nélkül nem mertem volna nekivágni egy 20+ km-es túrának. A főpróba jól sikerült, így rövid szervezés után lefixáltam ezt a pénteket május derekán. Utólag láttam, hogy szinte napra pontosan egy éve már a második kéktúrás napomat nyomtam a Geresdi-dombságban. Ez volt az első olyan kéktúrám, ahol nem volt biztos a befejezés helye, ugyanis felkészültem arra, hogy ha már a Büdös-kúti pecsételő helynél nagyon elfáradnék, akkor a Remete rétnél felszállok egy buszra, de ha még bírom, akkor elmegyek a Patacsi mezőnél lévő pecsételő pontig és aztán onnan csorgok le Éger-völgybe. Ezért előzetesen kinéztem a buszokat mindkét opcióra felkészülve. A másik elhatározásom az volt, hogy nem sietek, sokat pihenek, azért, hogy a vége is pozitív élményekkel teli és ne egy fáradtságtól vánszorgó se-lát-se-hall befejezés legyen. Még azon is morfondíroztam, hogy ennek érdekében elengedem a geoládázást, hisz ez a szakasz van a lakhelyemhez a legközelebb, ezekhez a ládákhoz szinte bármikor elmehetek, ne most pazaroljam az időt rájuk.  Végül azért csak beterveztem 4 geoládát, amelyek szigorúan az útvonalba estek.

Hosszú kihagyás után ismét kirándulást terveztünk egy kis geoládázással egybekötve. A Kelet-Mecsek eddig általunk be nem járt területét tűztük ki célul: A Vékénytől délre eső vidéken egy olyan körtúrát néztem ki, amely kb 10-12 km-es, azért hogy kényelmesen geoládázhassunk, pihenhessünk, ha kedvünk támad és a végén jóleső legyen a fáradtság, ne terhes. Az előzetes tervezéskor az a dilemma merült fel, hogy a felfelé vezető út, (azért, hogy érinthessük a GCPCPC geoládát) kevésbé járt, jelöletlen turistaút, mely egy patak mederben vezet. A láda utolsó megtalálója jól járhatónak jelölte az utat, de ő januárban járt erre, így friss infó nem volt arról, hogy a vegetáció mennyire indult be. Némi plusz logisztikával indulhattunk volna Kárászról is és akkor egy "U" alakot jártunk volna be, mire Vékénybe érünk. Ekkor kimaradt volna a fent említett láda, de helyette lett volna más. Végül maradtunk a körtúránál. Így egyszerűbb volt a logisztika. 10 órakor találkoztunk a faluban. Az előzetesen parkolóhelyül kinézett Polgármesteri Hivatal előtti részt pont most térkövesítik, így egy picit feljebb hagytuk az autókat.

Véget ért egy élményekben és kilométerekben gazdag év. Sok tapasztalat, még több remek hangulatú séta és bringázás, nem utolsó sorban 107 db láda került a 2017-es év mellé. Ebben a blogban - egy kivételtől eltekintve - a kirándulásokról írtam túranaplót. A bringázások nem elsősorban a látnivalók miatt emlékezetesek, hanem a jó társaság vagy a keresendő ládák ürügyén letekert kilométerek okán kerültek bele az alábbi összesítésbe, de azokról nem született képes-szöveges beszámoló.

Karácsony első napján gyönyörű napsütés, felhőtlen égbolt és kora tavaszias idő kerekedett, ezért ebéd után egy kellemes kis sétát indítványoztam. A TV-torony alatti kis parkolóból sétáltunk fel a Kis Tubesig. Napfürdőt vettünk, megcsodáltuk a párába burkolózó várost és a gyerekek szaladgáltak egyet, majd indultunk is vissza. De ekkor megbeszéltük Gergővel, hogy másnap egy hosszabb - geoládázással egybekötött - túrát teszünk.

Májusban nem gondoltam volna, hogy ilyen sokára futok neki a 3. túranapomnak a kéken, de így alakult. Szerencsére ez idő alatt is sokszor hódolhattam a természetjárásnak, így nem bánkódom. Eleinte sokat tervezgettem  a harmadik etap logisztikáját, mert be kellett látnom, hogy a 30 km feletti táv megterhelő volt számomra. Nem mintha nem lehetne bírni, hisz végigmentem, de a befejezés inkább csak a "Legyen má' vége!" életérzés megtestesítője volt. Egyáltalán nem esett jól! A túrázás pedig egy hobbi, amit csak jó kedvel érdemes művelni. Viszont ez már így sikerült! Mivel nem jó szívvel emlékszem vissza az Apátvarasd - Mecseknádasd szakaszra, így ezt nem volt kedvem még egyszer visszafelé teljesíteni. Ezért egy olyan túra körvonalazódott a fejemben nyár elejére, hogy elmegyek busszal Zengővárkonyba, egy főhajtásra megállok Rockenbauer Pál sírjánál, majd - mintha egy "T" alak szárán indulnék, a kék kereszten megcéloztam volna a kéktúra útvonalát, a "T" kalapjánál jobbra elsétáltam volna az Apátvarasdi pecsételő helyig, majd visszafelé a "T" kalapjának bal száráig Óbányára, ahol az aznapi túra véget ért volna. Közbe sok pihenéssel, geoládák utáni bóklászással. Aztán ha éreztem volna erőt magamban, hogy vissza menjek Mecseknádasdra, akkor visszafelé a Réka várat is útba ejtettem volna, amit a kéktúra útvonala elkerül. Titkon arra is gondoltam, hogy erre a szakaszra, – vagy legalábbis egy részére – a család is eljöhetett volna velem úgy, hogy az elejét kora reggeli buszos indítással abszolválom, leszállok az Apátvarasdi elágazásnál, végigcsinálom az Óbányáig az utat és ott csatlakozik hozzám a család, elmegyünk együtt Kisújbányára, ott eszünk, iszunk, jól érezzük magunkat és aztán visszajövünk Óbányára a kocsihoz. Végül aztán ezekből a tervekből nem lett semmi. Eltelt a kora nyár kéktúra nélkül, később pedig a nagy kánikulában már kedvem sem volt a hosszabb túrákhoz. inkább a vízpartot részesítettük előnyben.

Úgy esett, hogy vasárnap délelőtt még maradtunk bátyáméknál a gyerekek legnagyobb örömére. Így arra gondoltam, hogy ebben a gyönyörű tavaszias napsütésben vétek lenne a szobában ücsörögni, ezért keresgélni kezdtem a közeli ládákat. Arra gondoltam, hogy ha 1-2 órányi járóföldön belül találok néhányat, akkor érdemes ebédig becserkésznek őket. Meglepetésemre a nejem és a húgom is érdeklődött a séta iránt. Mivel a geoládász honlapon lévő térképet Google Maps alapra állítottam be - lévén városi keresgélésre készültem - fel sem tűnt, hogy a kiszemelt ládák egy hegyen lennének. A "gugli" kidobta, hogy a legmesszebb lévő az kb. 35 perc gyalog. Gondoltam oda vissza 70 perc + kb. fél-háromnegyed óra láda keresés, az kb. 2 óra összesen. Az első hibát ott vétettem, hogy a lányoknak csak foghegyről annyit mondtam, hogy harmincöt perc. Nem bontottam ki az igazságot. Nem volt szándékos, inkább azt hiszem az motoszkált a fejemben, hogy igazán nem lényeges az idő.