Túrák, kirándulások, séták erdőn, mezőn.

okulare

Sár a hegyen

2020. 06. 07.

2020. július 07. - Okulare

fejlec.jpg

Mint azt az előző beszámoló elején olvashattátok, a mai tulajdonképpen egy "felhozó" túra a jövő hétvégi 3 napos kéktúrámra. Vagy egy technikai sportból vett hasonlattal tekinthető a kéktúra felvezető körének. S mint ilyen, betöltötte szerepét. A táv megvolt, a menetidő elfogadható volt a körülményeket figyelembe véve is és jól el is fáradtam, ami azt jelenti, hogy megdolgoztam a sikerért, egy hét múlva kiderül, mire futja majd ebből.

01_tettye.jpgA Tettyéről indultam és már megszokhattátok, hogy egy füst alatt a GC Kupához is gyűjtögetem a pontokat, így a Havi-hegyre és a Tettyei romokhoz is kitértem, de aztán e kis bemelegítés után negyed 8 körül nekiveselkedtem a Dömörkapu felé vezető meredek útnak. Ilyen korai órán még csak egy-két kutyát sétáltató koránkelővel találkoztam, illetve a Dömörkaputól a Kis-rét felé négy futóval. Az időjárás remek volt így semmi nem hátráltatott, szép tempóban tudtam haladni. Eredetileg Kis-réten terveztem egy rövid pihenőt, de olyan jó lendületben voltam, hogy nem álltam meg, hanem egyből nekiveselkedtem az emelkedőnek. Ami ott fogadott az viszont váratlanul ért. Elég saras volt a talaj, ami azért lepett meg, mert számottevő eső nem volt a héten, csak futó záporok és aki ismeri a terepet az tudja, hogy ez egy elég meredek út, ezért úgy számítottam, hogy a víz előbb folyik le Kis-rét felé, mintsem hogy ennyire beszivárogjon a talajba és sárra alakítsa az utat. Ember tervez, a természet meg végzi a dolgát. Szóval nehezen jutottam fel ezen az alapvetően rövid (kb. 300 m) emelkedőn. Nagyon csúszott a felszín, akár hová léptem, a lábam csúszott vissza, mielőtt még igazán ráterheltem volna. De azért feljutottam és érdekes módon a domb másik fele a Kantavár felé az nem csúszott, nem volt jelentősen saras, volt hely, hová biztonsággal léphetett az ember. Leértem a Lámpásvölgybe vezető turistaút kereszteződésébe, majd mentem tovább a Kantavár felé. Be akartam térni a geoláda pontért, de elgondolkodván nem vettem észre a leágazó turistautat és túlmentem 300 métert, mire észrevettem. Az tűnt fel, hogy elértem a piros keresztet, ami megkerüli a Kantavárat, holott nekem a piros "L" kellett volna. Sebaj! Mivel idővel jól álltam, ezért visszafordultam a pontért. Könnyedén meglett, hisz a korábban már megtalált ládákat nem kell ténylegesen újra megtalálni, elég csak 20 méteren belül megközelíteni. Nemsokára ismét a "főúton" baktattam a Rábay-fa felé. Először itt éreztem, hogy jólesne pár perc űcsörgés. De a Rábay-fánál nincs pad, így csak pár fotót készítettem és mentem tovább felfelé. Innét hamar elértem azt a kereszteződést, amin el lehetett volna menni Fehér-kút felé. De én tovább mentem egyenesen az autóút felé. Tudtam, hogy ott viszont biztos van pad, s asztalok. Itt fogyasztottam el az első szendvicsemet is. Jó negyed óra pihenés után indultam tovább.

02_rabay-fa.jpg

Ez a pont volt az odaút legmagasabb pontja, így most Mánfáig már csak ereszkednem kellett. Azt gondolhatná a Kedves Olvasó, hogy ez már gyerekjáték és persze könnyelműen ezt gondoltam én is. Az út itt a gerincen még könnyen járható, széles felületű erdei ösvény volt, de ahogy kezdett beszűkülni a völgy és egyre meredekebbé válni a lejtés, úgy lett egyre sarasabb is. Míg végül pont a kék kör kereszteződésében estem egy nagyot. Kívülről nézve talán még viccesnek is tűnhetett (volna, ha lett volna még ott valaki). Próbáltam a túrabottal biztos támpontot keresni és apró lépésekkel keresztbe lavírozni, de aztán egyszer csak már nem volt egy biztos pont sem. Mindkét lábam elkezdett csúszni a lejtő irányába, a botról lekerült a súlypont, ahogy hirtelen előredőltem, és ekkor a két láb megindult és én hátravágódtam. Szerencsére az ütést teljesen felfogta a termetes hátizsák. De nyakig sáros lettem. Az első percben csak ültem ott és nem mozdultam. Aztán ahogy fel akartam tápászkodni, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem lesz ez egyszerű, mert a talaj továbbra is csúszott. Úgyhogy féltérdre tudtam csak "feljutni", és már megint csúsztam tovább. Aztán elkaptam egy fatörzset és óvatosan felhúztam magam. Aztán amennyire csak lehetett csúszás nélkül leereszkedtem egy sík részre a kereszteződésben és megpihentem ez után az adrenalin löket után. 

Ezek után óvatosan folytattam utamat lefelé, de már korántsem volt olyan csúszós az út. Viszont innentől meg pár kidőlt fát kellett leküzdeni. Kicsit olyan volt, mint az Exathlon, csak persze nem a gyorsaság volt a lényeg, hanem a biztonság. Hamar elértem a Melegmányi forráshoz, itt nem is igazán volt egyértelmű számomra, hogy merre is vezet a kijelölt turistaút. Úgy tűnt, hogy a patak partján jobb lenne, mint amerre a jelek vezettek. De aztán a GPS-re nézve eléggé letértem a következő geoládaponttól, így vissza kellett térnem az útra és egy kicsit vissza is kellett fordulnom, mert a terepviszonyok nem támogatták a toronyiránt történő megközelítést. A meredekség nem lepett meg, hisz a láda első megkeresésekor is hasonló helyzet fogadott, csak akkor lentről, a völgy felől érkeztünk. Akkor is és most is a ládához vezető út volt a nehezebb. Az elmúlt 3 évben megnőttek a csemeték, melyek a láda alatti részen voltak és 2017-ben márciusi kirándulásunkkor még a vegetáció sem indult be, ellenben most júniusban már ereje lejében volt. Mindenesetre jól elfáradtam, mire megleltem a ládát. Mert ugyan nem kellett volna megtalálni, de ennek kilátszott a sarka, így hát a vizuális kontaktus is megvolt. Itt egy kidőlt fa törzsét padul használva meg is pihentem egy szendvics erejéig, majd egy kis ösvényen elindultam déli irányba, de aztán az ösvény elkanyarodott kelet felé, így én szépen, fától-fáig haladva visszaereszkedtem a turistaútra.

Negyed 11-kor értem el a zöld sáv kereszteződését. A kis patakot elég szélesen csordogált, így száraz lábbal csak a beledobált faágakat hídul használva lehetett átkelni. Innét egy rövid szakaszon fel kellett kapaszkodni az a Jószerencsét Vadászházhoz, amely mellett egy aszfaltozott út vezet, melyet Erzsébet útként neveznek. Itt a vadászháznál akartam pihenni egyet, de előtte leereszkedtem a Jószerencsét forráshoz, részint friss vizet vételezni, részint pedig az itt elrejtett geoládáért. 03_joszerencset_forras.jpgMire visszaértem, addigra a padokat már kirándulók vették birtokba, nem akartam odamenni. Inkább tovább mentem pár lépést az aszfalton. Okulva a Kantavárnál "elszenvedett" többletútból nagyon figyeltem, hogy kell letérni az aszfaltról. Jól is tettem, mert tényleg csak egy kis nyiladék volt. Innét kb. 1 km-en keresztül keskeny kis erdei ösvény vezetett le egy vízmosáshoz, ahol egy tiltó tábla fogadott, mely szerint a területen fakitermelés folyik, kerülni egy vízmosáson, majd egy erdészeti úton lehet. Vasárnap lévén azonban néma csend honolt és a legnagyobb zajt nem a láncfűrészek hangja, hanem a madarak csivitelése okozta, így a tiltás ellenére folytattam utamat a piros kereszten. Hamar kiértem egy lekaszált rétre, majd egy enyhe kanyar után megérkeztem a fakitermelés helyszínére, ahol már több halomban sorakoztak a kitermelt farönkök, de szerencsére senkivel nem találkoztam, így nem kérték számon az engedély nélküli áthaladást.

04_manfai-templom.jpgInnét hamar kiértem a mánfai Árpád-kori templomhoz, melyet a Sarlós Boldogasszony tiszteletére szenteltek. Az alapja a XII. sz.-ban épült, de aztán a XIII. és a XIV. században is átépítették, bővíttették. A XIX. században készült a nyugati karzat és a sekrestye és 1975-ben fejeződött be az utolsó nagy műemlékvédelmi helyreállítás. A templom mellett nagy élet volt. Egy nagyobb család vagy baráti társaság főzőcskézett a pihenőhelyen. Így itt sem tudtam leülni a padokhoz. Megkerestem a geoládát, ami könnyen meg is lett, de sajnos logbook nem volt benne. Majd pár fotó elkészítését követően tovább indultam.

Mielőtt még elértem volna a Sásd felé vezető 66-os főutat, nyugat felé kanyarodtam és gazdasági épületek illetve a vízmű területe mellett elhaladva egy tanyára értem ki. Azt hittem innentől a Kőlyuki betérőig végig a ezen a majorsági területen haladok majd, ezért nem hittem a jelzésnek, ami egy eléggé elhanyagolt rész felé mutatott, én a szépen kaszált füves úton mentem tovább, egészen az utolsó házig, ahol a "zsákutca" végéhez értem. Így megfordultam, hogy utánajárjak a jelek által mutatott ösvénynek. Szerencsére a rendezetlen út hamar beért az erdőbe és immár szokványos turistaösvényként kanyargott a fák között. Aztán egy szélesebb kereszteződés után átváltott erdészeti úttá, melynek mentén egy erdei magasles állt. Teljesen zárt volt, még talán le is volt lakatolva és a nyiladék felé, melynek végén egy vadetető volt, két lőnyílás figyelt OSB lappal lezárva. Feltételezem, hogy belül is viszonylag komfortos volt, valószínűleg ezért is kellett ennyire lezárni, hogy sem ember, sem kis állat ne tehessen kárt benne. Tovább haladtam a Kőlyuki betérő felé és hamar elértem azt a gazdaságot, amely az erdő szélén elég hosszan terült el. Két ló legelészett éppen a lekerített udvaron. Ezt a kis farmot az autóútról is látni lehet. Aztán hamar kiértem a házak közé. Itt balra fordultam és egy idő után észrevettem, hogy a turistautat bevezetik a fák közé. Erre nem így emlékeztem. Néhány éve ugyanis Fehér-kútról sétáltam le ide Mánfára ezen az úton és akkor végig a tó mellett jöttem el. Most is ezt választottam, de aztán a sok pocsolya és sár miatt folyamatosan figyelni kellett, hogy hová lép az ember. Közben velem párhuzamosan egy pár is ezt az utat választotta, de ők követték a jelzéseket a fák közé. Így tudtam, hogy a turistaút is néhány bokornyira halad a szekérúttól, mert szinte végig hallottam a beszélgetésüket, lépéseik zaját. Ahogy elértük az erdő szélét ismét összefutott a két út, sőt a piros és a zöld kör jelzés is innét indul.

05_kofejto-kut.jpgEleinte nem akartam betérni a Kőfejtő-kúthoz, de jól álltam idővel, ezért arra gondoltam, hogy ezzel is gyarapítom a GCKupás pontjaimat. Besétáltam, szerencsére most nem volt olyan nagy csalán, mint 2017-ben, amikor először jártam erre. Viszont a láda az tuti biztos, hogy nem ott volt, ahol most meg kellett keresnem. Elég kemény menet volt. Lefelé jövet láttam egy könnyebbnek tűnő utat, de akkor már mindegy volt. A vastag és nedves avarszőnyeg nagyon csúszott a közel 70°-os lejtőn, így a vége az nadrágfék lett, de a melegmányi esésem után már nem zavartak ilyen csekélységek. Ezek után úgy éreztem, hogy megérdemlek egy kis elemózsiát és néhány korty italt. A Kőfejtő-kútból folyó forrásvízzel feltöltöttem az összes kulacsomat és a szomjamat is oltottam a hűs nedűvel. Kis pihenés után visszatértem a Dél-Dunántúli Piros túra útvonalára és elindultam déli irányba. Egy 10-12 perces sétát követően értem el a Kőlyukhoz. Itt egy család pihent a padokon (úgy látszik ezen a hétvégén nincs szerencsém a padokkal). Hallottam, amint az apuka kapacitálja fiú gyermekét, hogy induljanak el a zöld sávon felfelé a szurdokba. Anyuka pedig némi megrökönyödéssel a hangjában kérdezte meg, hogy "Ide akartok felmenni?!" Azon gondolkoztam, hogy vajon miféle fából faragták őket. Ha tapasztalt túrázók, akkor hamar le fognak hagyni, mert apuka is jó 5-10 évvel fiatalabbnak nézett ki nálam és alakilag is sportosabb volt. De ha kocatúrázók, akkor hamar meghátrálhatnak az útviszonyokat láttán.

Én magam fel voltam készülve a legrosszabbra, hisz egy eddig még általam meg nem talált 2 pontos geoláda rejtőzött a völgy derekán és a tetején és a geoláda oldalán már olvasgattam a korábbi megtalálók logjait a terepviszonyokról. Már 18 km benne volt a lábamban, amikor nekiveselkedtem a szurdoknak. Maga a környezet mesés, mintha Indiana Jones társa lennék a dzsungelben. 06_zsido-volgy.jpgSzűk völgy, keresztbe-kasul kidőlt fák. Csak egy inka istenség szobra, a nagy kőgolyó és a mérgezett nyilak hiányoztak. Illetve hát egy fenét hiányoztak, épp elég volt a csúszós úton kerülgetni a köveket és a fákat. A jelzettség ritkás, de azért van. Az első ládapontig tulajdonképpen szépen haladtam, már amennyire a terep engedte. A ládánál viszont a felkapaszkodás a rejtekig már jelentősebb kihívás elé állított. A saras avar nagyon csúszott, és a sarjerdőt is kerülni kellett, mert eléggé nehezen tudtam volna áthatolni rajta, de azért a rejtekadó fa hamar meglett.

Utána szépen vissza ereszkedtem az útra és folytattam a haladást a Zsidó-völgyben. Közben szép páfrányokat fotóztam. Aztán szépen lassan kinyílt a tér és egy fennsík szerű részen egy nagyobb mezőre érkeztem. Itt egy szekérúton vitt tovább a jel. Ez egy kellemes része volt a kirándulásnak, csak néhány pocsolyát kellett kerülgetni. Ezen a ponton megálltam egy pillanatra és nyugat felé néztem az előttem tornyosuló gerincre. Azon a gerincen tavaly márciusban jártam és ott található a vízmű nyelő, mely a '70-es, '80-as években egy természetes barlangrendszeren keresztül vezette el az orfűi vízfőforrás vizét Komlóra, hogy kiegészítse a gyorsan fejlődő iparváros vízigényét. Tehát tulajdonképpen talpam alatt egy nagy vízvezetékrendszer futott. 

Aztán elérkeztem a harmadik szakaszhoz, ahol egy nagyon meredek út várt rám. Erre már készültem az előzetes térkép böngészés következményeként. A meredek szakaszon hamar túlértem, már kezdtem is örülni. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy az enyhébb részeken végig csúszós, saras szakasz vár rám. Oldalt semmi kis rézsü, ahol jobb lett volna. Nagyon sokszor ahogy léptem egyet, már vissza is csúsztam ugyanannyit. Az utat szegélyező cserjékbe és a túrabotba kapaszkodtam, hogy jussak előre is, de közben már-már Michael Jacksont megszégyenítő szöget zártam be a talajjal. Aztán azért szépen lassan felértem, ahol egy négy tagú csapat jött velem szemben. Egy fiatalember és három nyugdíjas korú túrázó. Szóltam nekik, hogy nagyon saras, csúszós út vár rájuk, de azt mondták, hogy sárban volt részük feljebb is. Én nem vitatkoztam, de pár perccel később azért láttam, hogy az a sár nem ugyanolyan, mint a mögöttem lévő. 07_darazs-kut_utan.jpgEz sík terepen, széles erdészeti úton terült el, de simán kikerülhető volt. Szóval azt hiszem érte őket is meglepetés. Innét már közel volt a Darázs-kút és a másik láda is. A forrásnál lévő padon pihentem egy jó 20 percet és kicsit felfrissülve a jó hideg forrásvíztől vidáman folytattam utam a Lapis felé.

Itt is kerülgetnem kellett a saras pocsolyákat, de ez már semmiség volt az előzőekhez képest. Hamar fel is értem és ismét kereszteztem a Melegmányi utat. Itt ismét több túrázóval és még több autóssal, motorossal találkoztam. A Lapis előtt Pista bácsi pihenőjénél pihentem én is. A névadó druszám, Molnár István erdőmérnök halálának 10. évfordulójára 2017-ben állíttatta a családja ezt az emlékkövet. Egy kicsit pihengettem itt is, majd elindultam a túra utolsó harmadának. Ez már egy végig lejtős napsütötte út volt, sárral már nem találkoztam. A Lapisi út mellett futó piros háromszögön leereszkedtem a Mandulásig, majd onnan az erdőn keresztül az Üdülőszállóig (későbbi nevén Hotel Kikelet, mai nevén DaVinci Spa), majd a Francia Emlékműnél érintettem egy ládapontot és végül egy eddig nem ismert de nagyon hangulatos úton, a Miléva úton jutottam el az Ilonka pihenőig. Itt fotóztam párat, majd már csak egy ládapont várt a Pintér-kert felett és végül leereszkedtem a Tettyére. Mindenféle kitérővel, eltévedéssel, geoládázással együtt kereken 30 km lett a táv. Jól elfáradtam, de egyáltalán nem bánom. Remek felkészülés volt ez a jövő heti kéktúrás hétvégémhez.

 terkep.jpg

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://okulare.blog.hu/api/trackback/id/tr5815802660

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása