Túrák, kirándulások, séták erdőn, mezőn.

Gálosfa – Zselickisfalud

2019. 10. 27.

2019. november 16. - Okulare

fejlec.jpg

Másnap lélekben frissen ébredtem, de a talpamon éktelenkedő vízhólyag miatt a fizikai állapotom nem volt 100%-os. A finom reggeli után egy gyors összepakolást követően kijelentkeztem és pár fotót kattintottam a szálláson, de a sűrű köd nem engedett kibontakozni. Kinéztem a buszt, amivel a Gálosfára történő utat gondoltam megtenni. Bőven volt időm, ráadásul a Farm előtt is volt egy megállója, így nem aggódtam, kényelmesen sétáltam ki az útra. Láttam, hogy még legalább 9 percem van, így nekikészülődtem egy önarcképnek a bejárat szép fatáblája előtt, amikor a sűrű ködből előbukkant a busz. Úgyhogy a szelfi elmaradt, rohantam a buszhoz. Pár perc alatt megtettük azt a 3 km-t, ami tegnap a sötétben majdnem egy óráig tartott.

005.jpg

A falu elején leszálltam a buszról és elindultam felfelé. A pecsételő helyről olvastam, hogy az udvaron a kocsmánál van, de azért szerencse, hogy már messziről integettek, hogy oda menjek, mert ott a pecsét. Nem gondoltam volna, hogy a kocsma ennyire bent van az udvar belsejében. Pecsételés után már nem azt az andalgós tempót céloztam meg, amit a faluban a bemelegítésnek szántam, hanem egy kicsit sietősebbre vettem a figurát. Még megálltam a templomnál pár fotóra, majd nekiindultam a meredek szurdokútnak. Eleinte betonutat taposott a lábam, aztán ahogy egyre feljebb értem, hamar köves szekérúttá változott a túra útvonala. A dombtetőn egy liget fogadott, középen kereszttel. Itt az út is nyugat felé fordult és végigvezetett a szinte sík gerincen. Néhol kisebb partfalak között, szurdokszerűen kanyargott, néha pedig teljesen sík tájon haladtam. Nemsokára a mai szakasz egyik legszebb részéhez érkeztem. Itt meg is álltam, több fotót készítettem az aranybarnás-sárgás-bordós avarszőnyegről és az égbe nyúló fákról, melyek – mint egy templom boltozatán a freskók – tiszteletet parancsolóan magasodtak fölém. Itt már javában sütött a nap, de azért a levegő még őrizte a reggeli párát, így a Nap sugarai sejtelmes játékkal törtek át a fatörzsek között. Nagyon szép volt, nem is adják vissza teljesen a fényképek a látványt. Aztán lassanként tovább indultam és hamarosan egy rétre értem ki. Egy darabig a rét szélén vezetett az út, majd egy kis ligetes erdő következett.

Elértem egy aszfaltos útszakaszt melyen kb. 800 métert kellett megtenni, hogy aztán jobbra letérjek róla egy lovasfarm felé. A kerítések mögött egy szép ló fel, s alá ügetve élvezte az őszi napfény éltető erejét. Amikor közelebb mentem, hogy pár fotót készítsek róla, akkor kíváncsian lassított és felém fordult, de aztán folytatta a napi rutint. Pár lépéssel később az árnyékban két nagyobb testű kutya pihent, de jöttömre felálltak és lassan elindultak felém. Felmértem, hogyha itt megtorpanok, akkor sosem jutok át. Embert nem láttam a közelben, így határozottan, de nem fenyegetőleg folytattam az utamat. Hagytak is szépen elmenni, bár tétován ugattak azért, de egyáltalán nem támadólag léptek fel. Már azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, meg is álltam egy kicsit, mert egy lovas akadálypályához érkeztem, gondoltam itt is kattintok párat. De akkor a kutyák mögöttem vehemensebb ugatásba fogtak. Jobbnak láttam határozottan tovább állni. Az egyik az meg is elégedett ezzel, de a másik az végig, jó 50 méteres lemaradásban követett és ugatott. Úgyhogy szépen együtt kezdtünk neki a fennsíkról a völgybe,  –  Simonfa felé – tartó útnak. Aztán hamarosan ő is megállhatott, mert a hangja egyre távolabbról hallatszott. Itt egy nagyon mély szurdok út várt lefelé. A fák gyökérzete is a fejem felett volt, tehát jó 2,5-3 méteres „fal” magasságot saccoltam. Ilyennel eddig nem találkoztam a túráim során.

Negyed óra alatt beértem a falu határába és rögtön a kanyar után az Utolsó vacsora templom látványa fogadott. A templom mellett közvetlenül állt a Meteor Turistaház, amelynek ajtajánál került bele a következő (és mint később kiderült, az utolsó) pecsét a füzetembe. Még csak 11 óra volt, de az óraátállítás utáni első nap a biológiai órám és a gyomrom is delet jelzett, így itt a padokon el is fogyasztottam két szendvicset.

Pihenés után elindultam lefelé a falu központja felé. Abban bíztam, hogy talán nyitva lesz egy bolt, vagy találok egy működő közkutat, de egyik opció sem realizálódott. Így szépen lassan nekivágtam a dombnak a Dózsa György utcán. Ahogy kiértem a faluból az út is beletorkollott a 67-es főútba, így egy nagyon rövid szakaszon ennek a kavicsos szélén haladtam, de aztán nagyon hamar letértem az ezzel párhuzamos mezőgazdasági útra. Az út keleti oldalán két nagyon magas fa állt. Szinte ikrek voltak, annyira hasonlított az ágszerkezetük, csak éppen az egyik teljesen kiszáradva, lombozat nélkül álldogált ott némán, míg a másik még szinte teljes, élénkzöld levélkoronával bírt.

040.jpg

Aztán hamarosan élesen nyugat felé fordult a kéktúra útvonala így hamar magam mögött tudhattam a motorizációt. Először a Zselic-patakhoz érkeztem, amin két híd vezetett át. Egy nagy, amin járművek is elfértek és egy kis gyalogos híd, amit már jelentősen benőtt a gaz. Csodálkoztam egy kissé, hogy mi szükség volt a kisebb hídra és utólag ismét elolvasva a Boglári Túrázók blogját ráleltem a magyarázatra, miszerint néhány éve felújították a hidat és a munkálatok idejére készül egy kis átmeneti gyalogoshíd, amit aztán szemmel láthatóan nem bontottak vissza.

046.jpg

A hidak után a kék jel a fák közé vezetett, így én is beléptem az erdőbe és ezzel a szintemelkedés is egyre erőteljesebb lett. Szépen kanyargott az út az őszi erdőben. Hamarosan a fák között megpillantottam a Kecskeháti Erdészház épületét, melyet a kerítések mögött néhány kutya is védett. Majd hamarosan az út egy erős kanyart követve dél felé fordult és felértem a Kecske-hátra, amely ennek a menetnek a legmagasabb pontja volt a maga 270 méterével A mai napra 4 nagyobb emelkedő volt az útvonalon s ez volt a legalacsonyabb és a legkevesebb szintemelkedés is egyben (70 m). Előzetesen tartottam az emelkedőktől, külön be is jelöltem őket a térképvázlatomon és talán ennek is köszönhetően, de úgy tűnt így a második nap derekán, hogy elég jól veszem az akadályokat. Azt állapíthattam meg immár többedszerre, hogy az emelkedőkkel sem csökken számottevően a sebességem, tudtam tartani a nagyjából 3,8-as tempót.

054.jpg

Hamarosan egy viszonylag új – tetővel ellátott – pihenőhöz értem. Utólag tudtam csak meg, hogy ez a pihenő már 5 évvel ez előtt is itt volt. Nosza, meg is pihentem itt egy erős negyedórát! Innét még egy pár lépés volt hátra a gerincen és utána az út élesen lefutott a meredek domboldalon nyugati irányba. Egy picit meg is torpantam az éles letörésnél. Egyből az az osztrák sípálya jutott az eszembe, ahol a nejemmel jó 10 percet álldogálltunk azon tanakodva, hogy hogy induljunk neki és főként, ha neki indulunk, mi lesz annak a vége. ;-) De persze itt azért nem volt ennyire durva a helyzet, de a biztonság kedvéért oldalazva indultam el, mert ugyan sem hó, sem jég nem fenyegetett és sítalp sem volt a lábamon, de az apró kövek igen könnyen elgurgulásznak az ember talpa alatt, érdemes vigyázni.

060.jpg

Egy ligetes erdős részen keresztül jutottam le a völgybe, ahol egy vizenyős, sásos patakátkelést követően zsámbékos területen haladtam. Nem volt annyira felemelő, de tudtam, hogy nemsokára ismét az erdő stabilabb ösvénye következi. Itt egy kicsit letértem a kéktúra útvonaláról, hogy összeszedjek egy geoládát a Gesztenyés-forrásnál, amely a Pölöskei-erdőben egy enyhe völgyhajlatban foglaltatott 2013-15 között. Tehát ez egy igen fiatal forrásnak számít. A forrás ugyan nem funkcionált sajnos, pedig titkon bíztam benne, annak ellenére, hogy a ládaoldalon is írták, hogy erősen időszakos forrásról van szó.

Így ír a láda rejtője:

Az erdei út itt véget is ér, tovább nem vezet, a patakmeder mellett kissé feljebb sétálhatunk, néhány erecske még követhető, aztán az emelkedő völgytalp szárazzá válik, nincs tovább. Az idő majd eldönti, hogy a konkrét foglalás helye mennyire lesz tartós, azaz jó befektetés volt-e a meder oldalába tenni a forrás kivezetését vagy a természet majd visszafoglalja, ami az övé!

forrás: a GCPOFO láda oldala

Itt csak egy nagyon rövid szusszanásra ültem le, miután percek alatt megleltem a ládát. Ahogy ott üldögéltem, hirtelen a domboldalon megjelent valami nagyobb testű állat, talán őz. Csak egy pillanatra láttam és már el is tűnt. Csak a neszezését hallottam még pár percig. Majd visszasétáltam a kéktúra útvonalára. Itt pár méteren nem igazán fedeztem fel az ösvényt, így kvázi úttalan utakon jutottam vissza az ösvényre. Szerencsére – túl azon, hogy nálam volt a gps – a jelzés igen sűrű és jól látható volt, így a fák között már messziről észrevettem többet is közülük és így az irány az jó volt.

Ismét egy nagyobb emelkedőn haladtam, ahol közel 1 km alatt 88 méteres szintemelkedést kellett abszolválni. De az erdő szépsége ismét kárpótolt a nehéz út miatt. A nap szépen besütött a fák között, az út a meredeksége ellenére könnyen járható volt és így hamar felértem a fennsíkra, ahol egy kidőlt fán átlépve végkép síkká vált a terep. Hamarosan elértem egy nagyobb útkereszteződéshez, ahol ismét egy kiépített pihenőt pillantottam meg, de most nem álltam meg, hanem ráfordultam a Régi Postakocsi útra.

Erről így írnak a Boglári Túrázók:

A Régi Postakocsi út Kaposvártól az 1950-ig Somogyhoz tartozó Szigetvárig vezetett 36 km-en keresztül a Zselic rengetegében. A mai fogalmak szerinti sáros-kátyus szekérút már az I. Katonai felmérés (1763-87) térképén is nyomon követhető. A valamikori fontos országút a 67-es szilárd burkolatú út megépültével már több mint egy évszázada jelentőségét vesztette, de mind a mai napig járható, szekérút formájában, de több helyen szilárd burkolatot is kapott. Az út északi részén több kilométerkő is ránk maradt és pusztuló félben dacol az idővel.

forrás: Boglári Túrázók

A régi postakocsi út nagyon finom, tömött homokos út volt, ahhoz fogható, mint amit a Debrecen közelében lévő Fáncsikai tavaknál tapasztaltam. Ott bringával tekertem egyet tavaly ősszel és bizony meggyűlt a bajom a homokkal. Így nagy respekt azoknak a bringásoknak (volt vagy 5-6 is ebben a fél órában), akikkel most útközben találkoztam ezen a szakaszon. A Vaskapunál búcsúztam el ettől a széles „főúttól”, hogy egy kis ösvényen leereszkedjek a Ropoly-völgyébe. Pár száz méter után az út becsatlakozott egy jó minőségű egy nyomsávos aszfaltozott útba és bár erről nem tudtam ekkor még, de több, mint 5 km-en keresztül aszfaltos úton vezetett a túra útvonala. Ez a vízhólyagos talpamnak nem tett jót, ugyanakkor érezhetően belecsúsztunk a késő délutánba, így az előzetes terveimen erősen nyesni kellett. Egyrészt nem álltam meg a ropolyi vadászháznál sem pihenni, sem geoládát keresni. És letettem arról is, hogy egy 2-3 km-es kerülőt téve megkeressem a Dugás-kút és a Csillagles ládáját. Ezen a szakaszon rengeteg autó haladt el mellettem. Igaz, a remek időjárás és a hétvége okán sokan vágytak a természetbe, de szemmel láthatóan volt, aki ezt a célját gépesítve érte el.

Az utam során elhaladtam egy érdekes kis tér mellett, ami egy elhagyatott piactérnek is tűnhetett volna, de az asztalok mellett furcsa fém építmények sorakoztak rajta. Kiderült, hogy ez egy fahasználati tanpálya, melyen a fakitermelők gyakorolhatnak és különböző versenyeken mutathatják meg, hogy milyen magas fokon művelik ezt a szakmát. Ettől nem messze szóba elegyedtem egy fiatal család férfi tagjával, aki rákérdezett arra, hogy csak nem kéktúrázom? Kiderült, hogy ő teljesítménytúrákon szokott részt venni, de most, hogy családja lett, ők is elgondolkoztak azon, hogy nekivágnak a kéktúrának.

A Ropoly-völgyi horgásztónál viszont már úgy éreztem, hogy egy rövid uzsonnaszünetet mindenképp be kell iktatni. A lábamnak is jól esett a pihenés és a gyomromnak is a szendvics. Sokan voltak a tó partján kialakítás alatt álló pihenőn. Egy gyerekcsoport sütögetett, kézműveskedtek, és páran az ostorcsattogtatást gyakorolták. A köztévé kamerája is forgott körülöttük. Sajnos itt sem találtam vízvételi lehetőséget. A vizesblokkok ugyan már álltak, de a mosdók és a csaptelepek még dobozban várták a felszerelést. Így tovább indultam a domboldalra felfutó keskeny aszfaltcsík szélén. A nap már érezhetően veszített az erejéből és visszatekintve láttam, hogy a völgy árnyékba borult, de ahogy mentem felfelé, ismét szembe találtam magam a már alacsonyan járó Nap sugaraival. Hamar felértem a dombtetőre, ahol egyúttal útelágazáshoz értem. Ha balra fordultam volna, akkor a Zselici Csillagpark felé tartottam volna, de én egy kis pihenő után jobbra indultam. Egy fennsíkon haladt az út. Jobbról erdő, balról rét s a rét felől a lemenő nap sugarai ragyogták be az utat.  Ezen a szakaszon már alig-alig emelkedett és hamarosan elértem a Hotel Kardosfáig. Előzetesen itt is kerestem szállást, de sajnos kapacitás hiányában nem tudtak fogadni. Pedig mennyivel másképp alakulhatott volna minden. Node így alakult…

097.jpg

Itt már erősen alkonyodott, így sietősre fogtam a lépteimet. Nemsokára elértem mai túrám legmagasabb pontját, a 333 m magasan lévő elágazást, ahol végre elhagyhattam az aszfaltot és egy kavicsos szekérúton indultam el Zselickisfalud irányába. Útba ejtettem még egy ládát, hisz szinte alig kellett érte letérni az útról. A Milleneumi Emlékhársasnál elrejtett ládát egy jó 10 perces bóklászás után találtam meg. Erről a helyről így ír a láda rejtője:

Emlékfák


(…) Igazán nem mondható újkeletűnek a gondolat, hogy egy-egy jeles eseménynek élő emléket állítsunk. A fa évezredek óta az emberöltőkön átívelő folytonosság egyik szimbóluma. A 19. század végén különösen elszaporodtak - mondhatni: divatba jöttek - az emlékfa ültetések. A "mozgalom" tetőpontját a Millenium évében, a Honfoglalás ezredik évfordulóján érte el, amikor Darányi Ignác földművelésügyi miniszter rendeletileg írta elő a kincstári területeken emlékfák, emlékligetek létesítését. Sőt, az állami erdészeteket utasította, hogy a magánemberek ilyen irányú kezdeményezéseit szaktanácsadással, facsemetékkel segítsék.

Milleniumi emlékhársas

Az ezeréves évfordulóra Sulyánszky Imre főerdész vezetésével 400 darab tízesztendős hárscsemetét ültettek a "cserláti akol körül", eredetileg 18 M 96 alakot formálva.
Az 1896-os (illetve a két évvel később Erzsébet királyné halálának emlékére megvalósított) fatelepítések általában az első közparkok alapját illetve a természetvédelem kezdeteit jelentették. Ám a kisfaludi emlékhársasnak ennél mostohább sors jutott: a gondozatlanság miatt elvadult, a háborúk alatt hadműveleti területté vált - így az évtizedek jelentősen "megtizedelték" az állományt.
Már csak hetven darab áll a 120 évesnél is idősebb hársakból, de a terület gazdája megpróbálja menteni a menthetőt: az aljnövényzetet alaposan megritkították, a törzseket megszámozták, az odavezető utat táblákkal jelölték és egy részletes ismertetőt is kihelyeztek.

forrás: a GC1896 geoláda oldala

A sikeres ládakeresés után megálltam pár percre és megittam a maradék vizemet. Tudtam, hogy már nincs sok hátra, egy óra múlva Zselickisfaludon lehetek, de azt is tudtam, hogy ma sem sikerül megúsznom a sötétben bóklászást, bár egy picit azért jobb lesz a helyzet, mint tegnap. El is indultam és elég jó iramban haladtam az egyre meredekebbé váló lejtőn. De persze a Nap is jól haladt és hamar a láthatár alá bukott. Még egy tisztáson látszott némi fény, de az már csak egy utolsó próbálkozás volt. Egyébként itt meg álltam egy pillanatra, no nem azért, hátha visszatér a Nap, hanem mert egy őz vágtatott ki a bozótosból velem szemben kb. 100 méterrel arrébb. Gondoltam hátha követi őt még egypár, de sajnos nem jött több. Így gyorsan elindultam az utolsó 2 km-re. A szurdokúton, ami a faluba vezetett előhalásztam a fejlámpámat és hamar be is kellett kapcsolni. Így a sötétben már csak a lábam elé világítottam, mert igen köves, vízmosásokkal szabdalt út volt ez, nem akartam az utolsó métereken kificamítani a bokám. Hamar megpillantottam a falucska álmosan pislákoló kandellábereit. Ráfordultam a falu kis utcácskájára és megcéloztam a buszmegállót. Itt felhívtam a családot, hogy minden rendben van, hisz a buszra még jócskán kellett várni. Időben megjött aztán és így pár perc alatt átrepített Szennára és a szálláshelyemhez közel száltam le róla. A szállásadó néni kijött elém az utcára, így nem is kellett a sötétben keresgélnem. Megmutatta a szobám és beengedett a lánya boltjába, hogy vacsorát tudjak magamnak venni. Nagyon rendes volt tőle.

102.jpg

A forró zuhany és a vacsora után elrendezkedtem az ágyban és olvasgatni kezdtem. Valamiért meg akartam nézni a pecsételő füzetet, de sehol nem találtam. Átkutattam mindent, de sehol nem volt. Nem akartam zajongani, mert a szomszéd szobában egy család aludt egy kislánnyal. Gondoltam reggel tüzetesebben megnézem, de valahogy éreztem, hogy ez nincs itt a szobában. Persze reggel sem találtam. Abban bíztam, hogy talán a zselickisfaludi buszmegállóban hagytam. Reggel első dolgom volt visszamenni, de ott sem volt. Már az éjszaka folyamán is végigondoltam, hol álltam meg, hol eshetett ki. A legvalószínűbbnek a már félhomályban elkövetett zseblámpa keresés tűnt. Talán vissza kellett volna mennem azt a 2-3 km-t mondjuk az emlékhársasig. Utólag persze könnyen okos az ember. Akkor és ott azonban – főleg – a fájó lábam miatt végül úgy döntöttem, hogy most ezt elengedem. A visszafelé tartó busszal elmentem Kaposvárra, ott még a forgalmi irodán rákérdeztem, hogy nem hozták-e be az esti buszról, de persze nem. Persze valahol belül tudtam én ezt…

Így hát végül két napos lett a három napra tervezett túra. Azt nem tudom, hogy ha nincs a füzet elvesztése, akkor is félbeszakítom-e a túrát. Utólag azt mondom jó döntés volt, mert így néhány nap alatt visszahúzódtak a vízhólyagok. Ha megteszem a 3. napra tervezett 16-18 km-t, akkor ki tudja hogy mennyire bírja, esetleg kipukkan a hólyag, és adott esetben annak csúnya seb és lassú gyógyulás is lehetett volna a hozadéka. Ebből a szempontból így volt jó. Másnapra, harmadnapra már megvolt a tervem, hogy miként pótolom az így „elveszett” szakaszokat. Mostantól kétirányban megyek majd. Az eredetileg elkezdett Irott-kő irányába tartó utamat úgy folytatom, mintha semmi nem történt volna, és az elvesztett pecséteket pedig visszirányba, Szekszárd végcéllal szedem ismét össze. A cél az, hogy Irott-kőre már úgy érkezzek meg, hogy be van pótolva az összes elmaradt pecsét.

Konklúzió:

Sokkal komolyabban kell venni a lábbeli kérdését. Az eddigi két túracipőmet úgy vásároltam, hogy azt a forgalmazó eleve csak fél-egynapos túrákhoz javasolta. Valószínűleg ezen ajánlást komolyan kell venni, úgyhogy nemcsak új füzetet, de új lábbelit is vennem kell majd a következő hosszabb túra előtt.

A sebességem sokkal jobb volt most, mint 1-2 évvel korábban. Úgy gondolom, hogy az eltelt két év sok-sok kilométere meghozta a gyümölcsét. És ez nemcsak a lábaimon érződött, fejben is jobban készültem, sokkal rutinosabban osztottam be az időmet.

Hosszú túrát azonban legkésőbb szeptember végére, október elejére szabad csak tervezni. Az október végén már nagyon szűk a napkeltétől napnyugtáig terjedő idő, legalábbis ahhoz mindenképp, hogy 25-30 km feletti távot tegyek meg, de legyen idő geoládázásra és pihenésre is. (Főleg, ha az ember nem akar ébresztő óra csörgésére kelni.)

Ha eltekintek a füzet elvesztésétől (mondjuk ettől nem lehet eltekinteni), akkor nagyon szép őszi időben, optimális körülmények között megtett 65 km-ről tudtam beszámolni, ami mindenképp jó érzéssel tölt el.

És végtére is az élményeket nem veheti el tőlem senki!! 

Kérlek nézzétek meg a fénykép galériát és olvassátok el az előző nap eseményeit is!

A mai nap 28,4 km tettem meg, 531 m emelkedés és 505 m süllyedés mellett. 8 óra 58 perc volt a teljes idő, melyből 1:30 volt az állás idő. Ebből következőleg a mozgás sebességem körülbelül 3,8 km/h volt a Garmin Oregon 700 alapján.

A végén közzéteszem azt a térkép-vázlatot, amelyet a felkészülés időszakában készítettem. Be vannak jelölve a kilométerek (5 kilométerenként számozással kiemelve). Zöld pöttyel a pecsételő helyek, piros vonallal az emelkedők, mellette piros ötszögben az emelkedés értéke méterben jelölve. Sárga buborékban a útba ejthető geoládák, és a letérés távolsága kilométerben) Ezen felül nagy buborékban a szállások elérhetőséggel, a napkelte/napnyugta adatok, menetrendi információk. És a pecsét gps koordinátája, ha végképp nem találnám és esetleg egy kis szöveges segítség. Ez utóbbiakat a Teljesítménytúrázók Társasága oldaláról szedtem. Térkép, távolság- és magasságadatok: heyjoe.hu

 galosfa-zselickisfalud.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://okulare.blog.hu/api/trackback/id/tr1715309424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.