Idén a márciusi hétvégék (eddig) mindig remek idővel örvendeztették meg a szabadba vágyókat, de nekem mindig volt valami dolgom, ami miatt a kirándulást mellőzni kellett. Már nagyon vágytam az erdőre és hiába az egész heti túlórákban bővelkedő fárasztó munka, szombatra szerveztem magamnak egy kis túrát. Délelőtt sajnos még be kellett mennem a céghez, de délután az enyém volt. Kettő körül parkoltam le Orfűn és elindultam az Orfűi-tó irányába. A meleg napsütésben lágy szellő fújdogált. Sokan kerékpároztak, a nyaralók többségében nagy volt a sürgés-forgás. Szemmel láthatóan többen takarítottak és a tavalyról elmaradt apró-cseprő javítási munkákkal foglalatoskodtak. A tó partján horgászok nézték a kapásjelzőt. Hamar elértem a Malom múzeumhoz, ahol az első mai napra kinézett geoláda volt.

Ehhez a múzeumhoz van némi kötődésem, mert huszonegy-két évvel ez előtt volt szerencsém megismerni a molnárt, Füzes Pétert és többször kaptam tőle olyan lisztet, amit itt őröltek. Sajnos Péter váratlan halálával megszakadt ez a kapcsolat. Lányai nagyon szépen fejlesztik, gondozzák tovább apjuk és nagyapjuk örökségét! Most is nagy volt a sürgés forgás, a malomudvarban éppen a kosárfonással ismerkedett 8-10 érdeklődő. Megnéztem a patak elterelését a malomkerék felé, majd folytattam utam a vízfőforrás irányába. Kicsit körbe néztem, majd megkerestem a multiláda második pontját a patak partján. Másfél éve már jártam erre, de akkor innét felkapaszkodtunk a meredek domboldalon. Most inkább a tanösvényen – kerülővel – indultam el a zöld sáv felé. A Mecsek Házánál népes diákcsapat múlatta az időt. Egyesek labdáztak, mások csak süttették az arcukat a meleg, kora nyarat idéző napsütésben. Ahogy nekivágtam a domboldalnak, rögtön néznem kellett a gps-t, hogy ne vétsem el a – már megtalált –  Pécs-Orfű bringaútnak az egyik ládapontját. Egy kis bizonytalankodás után meg is leletem. Aztán vissza mentem az útra és folytattam az emelkedést. Az erdőben még csak az aljnövényzet borult helyenként zöldbe, a fák csupaszon szívták magukba az éltető napfényt. Így viszont, hogy lombkorona még nem árnyékolta be a talajt, a sok napfény szinte húzta az apróbb virágokat, amelyek már teljes pompában díszítették az erdőt. Elsőként májvirágot említeném, mint a tavaszi hírnökök egyikét. De sok kankalint, több illatos hunyort is felfedeztem a zöld szőnyegben megbújva.

Hamar elértem a Lóri-erdőtömb északi csücskéhez, ahol legutoljára épp favágók dolgoztak. Most egy lélek sem járt erre. Felkaptattam a dombra és hamar „elnyelt” az erdő. A nap továbbra is vidáman sütött. Sajnos a tervezett távhoz képest túl későn indultam, így szaporázni kellett a lépteimet, nem volt idő minden virágnál, érdekes fánál megállni, nézelődni. Bár a nyakamban lógott a fényképezőgép, de mégsem fényképeztem, amikor hirtelen a ritka aljnövényzetben egy róka koma ügetett el előttem srégen keresztben. Nem sietett, de időt sem hagyott volna az exponálásra, így meg sem kíséreltem. Inkább arra a pár másodpercre koncentráltam, amíg látható volt a ravaszdi. Ilyen közelről még nem figyelhettem meg szabadon rókát. A mai penzum felénél ismét egy láda miatt tértem le az útról. Elérkeztem ugyanis a vízmű nyelőhöz. Érdekes ipartörténeti torzó ez. Nem hallottam még erről, így mindenképp újdonság volt számomra. Ha hátat fordítunk a vízműnek, akkor viszont a Mecsek szinte érintetlen, erdővel borított lankáit láthatjuk. Most ugyan még a lombkorona nélküli fák csupasz szürkesége volt az uralkodó, de néhány hét és zöldellő rengeteggé alakul a táj.

A Vízmű-nyelő egy eredetileg természetes víznyelő, melynek torkát és környezetét valamikor a 70-es években kiépítették, kibetonozták, mert egy természetes vízvezeték-szakasz belépési pontjaként használták. Az Orfű határában található, olykor rendkívüli hozamú Vízfő-forrás nem egy kis csordogáló csap, hanem inkább egy hegyből kilépő patak, melynek vizével Komló vízellátását kívánták kiegészíteni. A forrás mellett épült, furcsa, gomba alakú szivattyúházból nyomták fel a vizet a Zsidó-hegy gerincére, melynek túloldalán (a szomszéd vízgyűjtő területén) a mesterségesen kiépített lépcsős vízesésen át egyszerűen beengedték a kiépített Vízmű-nyelőbe. Ez a barlangkutatók korábbi felfedezései szerint közvetlen kapcsolatban áll a légvonalban kb. másfél kilométerre lévő Kőlyuk-barlanggal (Mánfa közelében), vagyis ez a víz ott kivehető és tovább szállítható. Hogy természetvédelmi szempontból mennyire aggályos egy természetes barlangrendszeren át ipari mennyiségű idegen vizet áramoltatni, az kérdéses lehet, de egy vízvezeték-szakaszt ezzel mindenesetre megspóroltak. Az elképzelés már a kezdetekkor sem működött tökéletesen, mivel a természetes járatokban a víz jelentős része elszivárgott. Ezért a 80-as években egy csővezetéket is kiépítettek Mohácstól Komlóig, hogy az ipar jelentős vízszükségletét ki tudják elégíteni. Egy ideig párhuzamosan működött a két rendszer, de a komlói ipar hanyatlásával már nem volt igény ilyen nagy mennyiségű vízre, ekkor szűnt meg a víznyelő működése. Az objektum viszont ma is látható, érdekes ipartörténeti emlék, és korlátjával, torkával, rácsával kicsit olyan, mint az alvilág kapuja.

forrás: a GCVMNY geoláda oldala

Innét a fennsíkon haladtam Vágotpuszta felé. A nap érezhetően veszített erejéből és kissé megélénkült a szél. Ezért felvettem a hosszú ujjú felsőt, véget ért a „nyár” és egyre jobban csökkent a hőmérséklet. A falu déli vége felől először az ott elrejtett ládát kellett megkeresni. Ezt a ládát már tavaly májusban "kinéztem" magamnak, de akkor végül a Kelet-Mecsek felé vettük az irányt, így ez kimaradt. Érdekes hely ez és a láda rejtése is érdekes. Kezdjük a faluval. Van néhány ház, amit nagyon szépen kicsinosítottak, rendezett környezetben láthatóak. Viszont pár ház meg teljesen romos, szemetes, növényzettel benőtt. A rejtek is egy ilyen rom-házban van. Nem túl felemelő bemenni oda. Viszont maga a rejtek meg nagyon tetszett. Könnyű megtalálni, de mégsem egyértelmű. Nem kell a koszban, szemétben turkálni. Tehát egy nagyon rossz helyszínből hozta ki a rejtő nagyon jól a rejtést.

Vágotpuszta
1790. körül uradalmi csárda létesült itt a közlekedési út mellett, majd rövidesen néhány német és magyar család telepedett le. A 20. század második felére eredeti lakók többnyire elköltöztek és a természetes életmódot kedvelő "jógások" vették meg a házakat. Az utóbbi években másik vallási csoport jelenléte erősödött meg: valdens misszionáriusok vettek birtokba néhány ingatlant.
Az apró puszta északi végén jó vizű kút, közepén harangláb tanúskodik a múltról. Utóbbi falán az 1956-os Mecseki Láthatatlanok emlékét őrző tábla látható.

forrás: a GCVAPU geoláda oldala

A faluban volt "élet", mert épp egy házaspár merített a kútból vizet épp és vitt a nem messze lévő portájukhoz. Az a ház is gyönyörűen fel volt újítva, szép, rendezett körülményeket tapasztaltam. Innét viszonylag meredek, nehezen járható úton kanyarogtam lefelé a Lóri kulcsosház felé. Sajnos a tájból nem emlékszem semmire, mert ekkor kaptam egy telefonhívást. Egy felmerülő problémát próbáltam meg megoldani távirányítással. Így csak erre koncentráltam és gépiesen haladtam előre. Utána rákanyarodtam a sárga négyzetre, de ekkor már hamar szürkületbe váltottak a fényviszonyok. Itt a széles erdészeti úton először lassan lejtett majd nemsokára emelkedett az út. A gondolataimban még mindig a telefonbeszélgetés által felmerült gondokon rágódtam, ezért elég későn eszméltem, hogy, ha felfelé haladok, az nem jó jel. Jó 300 méterrel vétettem el a leágazást, amely tovább vezetett volna a völgybe.

Visszamentem és nekivágtam a Toplica patak völgyének. Itt két geoláda, egy 2 pontos multi és egy hagyományos várt volna, de aztán olyan hamar szürkületbe váltottak a fényviszonyok, hogy letettem a keresésről. A völgy közepénél már a fejlámpát is élesítettem. Ugyan sok idő és fény sem volt a völgy részletesebb megfigyelésének, de vizet egészen az aljáig nélkülözni kellett, ott is csak egy kis szakasz saras-dagonyás sávja jelezte, hogy ez tulajdonképpen egy patak meder, amit minduntalan keresztez a turistaút. Biztos nagyon hangulatos lehet, ha van elég eső, de az elmúlt több heti szárazság esélytelenné tette a vízi élményt. Az út végére már teljes sötétségben fejlámpával érkeztem vissza a civilizációba. Elhatároztam, hogy hamarosan jó időben és rossz hírek nélkül jövök vissza és az elmaradt két ládát is megkeresem majd. A faluba érve azért még majdnem 1 km várt rám az aszfalton, de ezt már az utcai kandelláberek gyengén pislákoló fényében abszolváltam.

forrás: Garmin Oregon 700 / turistautak.hu