Túrák, kirándulások, séták erdőn, mezőn.

Szálka - Mecseknádasd

2017. 05. 12.

2017. május 23. - Okulare

Márciusi debütáló kéktúrázásom után úgy képzeltem, hogy áprilisban folytatom, de az élet persze nem így hozta. Sűrű volt az április és sűrűnek nézett ki a május is, ezért április végén gyorsan kilőttem ezt a pénteket, egyeztetve  családdal, kollégákkal. Ahogy közeledett a péntek úgy csökkentek a túra esélyei, mert a cégnél is feltorlódtak a munkák és a meteorológusok sem azt mondták, amit hallani szerettem volna. A céges restanciáimat hétközi estig tartó hosszú műszakokkal igyekeztem elfogadható mértékben csökkenteni. De ennek okán viszont nem volt időm egy normális, túrázáshoz és túl ázáshoz ellen szükséges esőkabátot venni, így péntek reggel a kis kapucnis kabátomat tettem bele a hátizsákba, ami arra jó, hogy a kocsiból kiszállva ne ázzak meg a bolt bejáratáig, de arra nem, ha elkap az erdőben egy 20 perces felhőszakadás. Úgy tűnik, hogy a kezdők szerencséje mellém szegődött (most el is spoilerezem), nem áztam meg. Azt nem mondom, hogy egy csepp sem esett, de a többit pár sorral lejjebb… 

Alapvetően sorban tervezem teljesíteni a szakaszokat. Tudom-tudom! Sosem szabad a terveinket (teljesen) felfedni, de ez nincs is úgy kőbe vésve. Nem dől össze a világ, ha a pillanatnyi érdekeim valamikor mást diktálnak majd, akkor könnyű szívvel engedem el ezt az elhatározást. De most még nem befolyásolt semmi más, így a szálkai induláshoz készültem fel logisztikailag. Szabadidőmben igyekszem utána olvasni a várható szakaszoknak, megnézni a várható transzport lehetőségeket, optimalizálni a szakaszok hosszát a tömegközlekedés lehetőségeivel. Egyszóval felkészülök, hogyha „hirtelen” indulni kell, akkor képben legyek. A múltkori fárasztó 24 km után mindenképp meg akartam fogadni a tanácsot: a kevesebb néha több.  De egyszerűen a logisztika nem arra felé lökögetett.  A Szálka – Bátaapáti táv kicsit ugyan kevésnek tűnt, de legalább kényelmes lett volna, de ha Pécsről Szálkára busszal megyek, akkor Bátaapátiból is busszal kellett volna hazajönnöm, ami a minimum másfél órás buszozást jelentett volna. Ha pedig kocsival szerettem volna hazamenni, akkor reggel Bátaapátiig kellett volna autózni és onnan kellett volna busszal eljutni Szálkáig, ami szintén minimum 1,5 óra lett volna. Úgyhogy arra gondoltam, hogy korábban indulok, kevesebbet geoládázom és a később nyugvó Nap miatti időtöbbletet kihasználva bevállalom a 28+3 km-es távot és Mecseknádasd lesz a túra végcélja. Kicsit soknak tűnt, de a múltkori túra tapasztalatait felhasználva fejben jobban készültem rá. Igyekeztem jobban beosztani az időmet, többször kevesebbet pihenve haladni. A szint ábrát nézve a meredek emelkedők az első felére estek a túrának, a Bátaapáti – Apátvarasd távon végig egy fennsíkon vezet az út. Ez azért mindenképp jól jött. Az utolsó lökést egyébként  hobo-bobo indexes túrabeszámolójának az elolvasása adta. Így végül ez mellett tettem le a voksom. Péntek reggel elautóztam Mecseknádasdra. A buszmegállótól pár méterre lévő étkezde parkolójában hagytam az autót, mert azt azért sejtettem, hogy a nap végén már nem lesz „kedvem” (értsd: erőm) felmászni a Schlossberghez. Azt is tudtam, hogy nincs esély, hogy én is kilenc óra alatt teljesítem a távot. Én 10-11 óra közé terveztem elöljáróban a szintidőt. A 6:07-es Szekszárdra tartó buszt céloztam meg, onnan egy pár perccel később induló szálkai busszal 7:15 körül értem be a Trófea fogadó elé, ahol az előző túrámkor már erős szürkületben pecsételtem.

Szálkán bepótoltam a szürkület és a fáradtság miatt elmaradt fotózást. A szarvasbika szobrát mindenképp meg akartam örökíteni. Azt is tudtam, hogy a tó is alkalmat ad majd jó pár remek fotó elkészítésére. A pecsételés és fényképezkedés után fél 8 előtt pár perccel vágtam neki az útnak. A tónál rögtön módosítanom kellett az útvonalon, mert a kéktúra útvonala vízben állt, így a mellette futó széles úton haladtam át a patak felett. Akkor még azt hittem ez a pár méter lesz mára a „leghosszabb” előre nem tervezett elszakadásom a kéktúrától. A tó déli partján haladtam, több horgászt is láttam. Aztán az út elkanyarodott a vízparttól és egy kicsit feljebb tett egy gyönyörű kanyart a ligetes-bokros domboldalban. Az ég felhős volt, de átsejlett a nap. Itt több képpel lettem gazdagabb, mert a tó és a környezete sok megörökíteni valót tartogatott. Az jutott eszembe, hogy régen fél év alatt lőttünk el egy 36 kockás filmet, most meg fél óra alatt tartottam kb. 36 képnél. Az első geoláda miatt pár száz méterrel tovább kellett mennem attól a ponttól, ahol a kéktúra útvonala nekivág a dombnak. A ládát hamar meg is találtam, visszafelé találtam egy ragadozó madár tetemet. Már több napja ott feküdhetett, de mivel háton feküdt, így alkalmam nyílt megnézni, hátha gyűrűzött madárról van szó. Az egyik lábát teljesen láttam, és a másikhoz is be tudtam kukucskálni, de nem láttam gyűrű nyomát. Aztán hamar visszaértem a kékhez. Elindultam egy alig látható szekérnyomon, ami aztán hol elágazott, hol eltűnt. Sem bokor, sem fa, sem egyéb mesterséges jel nem volt, így a gps-t sűrűn megnézve haladtam felfelé a susnyásban. Aztán egy erősebb nyomot követve jól el is tértem pár száz méterrel a „láthatatlan” turistaúttól. A gps segítségével az erdő szélénél értem „utol” ismét a hivatalos útvonalat. Az erdőben igen erős kaptatóra váltott az út, de legalább könnyen követhető volt. Elértem a kidőlt villanypásztorig, itt már a fülemen vettem a levegőt. Meg is álltam pár percre kicsit kifújni magamat. Úgy tűnik a korábbi túrabeszámolókat ezen a ponton felületesen olvastam el, mert nagyon meglepett, amit a kidőlt villanypásztort átlépve tapasztaltam. Ez a mintegy 500 méteres szakasz maga a fekete lyuk. Aki ide belép, nemigen szabadul. Jelek ugyan vannak néha-néha, de út az nincs. szalka_felett.jpgVolt olyan, hogy ott álltam egy öles fa előtt, rajta a szépen festett kék jellel és akármerre néztem iszalaggal, tövises bokrokkal sűrűn benőtt dzsumbujt láttam. Már vártam, hogy mikor szalad el előttem Indiana Jones, kezében egy inka istenség szobrával, nyomában feldühödött őslakókkal. Sajnos nem néztem gps-t mert mindkét kezem kellett ahhoz, hogy a haladásomat ne fél szemmel folytassam. Így le is tértem az „útról”. Amit később egy kisebb tisztáson megállva észre is vettem és utána már a ritkásabb aljnövényzetben a turistaút felé orientáltam magam. Az erdő szélén értem utol a kéktúrát, visszanézve ott volt az ösvény, amely kajánul vigyorgott. Én mogorván visszakérdeztem, hogy Te meg hol az öreg ördögbe kujtorogtál az előbb!? A villanypásztor mentén haladtam egy kicsit az erdő szélén, amikor kiértem egy kerítéssel elzárt ültetvényhez. A kerítésen belül látszott egy régi szekérút, míg a kerítésen kívül egy nagyon gondosan elkészített új úton sétáltam kb. 120 métert, amíg az a kerítés sarkánál be nem csatlakozott a régi útba. Az is nagyon szép széles nyomvonalon vezetett az erdő mellett és aztán benne haladt a Radnai magaslatig. A Radnai magaslatnál élesen délnek fordul az út egy szőlőültetvényt kísérve. Felérve a dombtetőre az égen a fellegek egyre sötétebbek lettek és időnként vészjósló morajlások tették még esélyesebbé a kiadós zuhit. Kismórágy felé lefele a dombon már a villámok is cikáztak, de engem csak az eső szele ért el, de azért elővettem az anorákomat, biztos-ami biztos. El is kezdett cseperegni az eső, de mellettem a gyümölcsösben dolgozó asszonyok vidám hangja meggyőzött róla, hogy nem lesz itt nagy baj. Aztán a felhők szépen lassan oszlani kezdtek. Ahogy a domb aljához közeledtem birkák hangja erősödött fel az út melletti majorból. Rengeteg birka és néhány kecske is legelészett erre-arra. A kisebbek futkároztak a házak között, míg a nagyobbak békésen eszegettek. A házakhoz közel érve megláttam a műutat is, amin pár száz méteren keresztül be lehet jutni a faluba. De rögtön a falu határában jobbra kell fordulni a vasútállomás felé. Gondoltam, hogy a vasútállomáson csak van egy-két pad és ott kényelmesen elöltöm a tízóraimat. De csalódnom kellett. A peronon fű burjánzott, sem pad, sem esőbeálló nem volt. Arra gondoltam, hogy ez a vonal is bezárásra ítéltetett, mint a Pécs-Pécsváradi. Átléptem a síneket és épp a mezőgazdasági és erdészeti járműveknek kialakított és aztán karban nem tartott sártalanító rácsnál és ároknál jártam, amikor érkező szerelvény hangját hallottam a hátam mögött. Igaz nem volt hosszú és a mozdony is furcsa volt, de mégiscsak egy igazi, élő vonatot láttam. Eléggé szürreális volt a kihalt vasútvonal mentén. Lehet, hogy a Karib tenger kalózai vezették a vonatot.  Nemsokára találkoztam egy „szép – új” Kéktúrát népszerűsítő táblával, így jobb híján itt álltam meg és a táblát tanulmányozva fogyasztottam el az első szendvicset.

Szendvics evés után indultam is tovább. Balra az erős domboldalban egyszer csak egy őzike állt fel kényelmesen és ügetett el az erdő irányába. Szépen haladtam az emelkedőn, mígnem az út balra kanyarodott. Én is követtem, szerencsére hamar el is ágazott és amikor előkaptam a térképet, hogy megnézzem merre is menjek – mert jel az nem volt –, akkor jöttem rá, hogy nem is jó irányba haladok. Szerencsére ez tényleg csak néhány méter volt, így hamar visszaértem az elágazáshoz. Itt láttam meg az utat, ami térdig érő fűvel volt takarva. Szerencsére hamar „kitisztult” az út. Sűrű aljnövényzet és ritkás növendék fák kísérték utamat. Nemsokára elértem egy búzatáblát, melynek a szélén haladtam egy darabig. Ezek után felértem a dombtetőre egy szekérútra, ami egy rövid ideig egy ugaron hagyott föld mellett haladt, majd ismét erdős rész következett. Mórágy külterületén ismét egy több utas elágazásánál indultam el a rossz úton, de aztán egy kapu és egy magánterület tábla hamar rádöbbentett a turpisságra. Visszatérve nehezen vettem észre a jeleket, pedig voltak. Hangulatos kis dűlőút vezetett le a faluba és már a domboldalból láttam, hogy nagyon szép kis gyöngyszemére bukkantam ennek a tájnak. Az utcák szépen rendezettek, a porták tiszták, takarosak. Pontban 11 órakor beértem a főtérre, ahol padok és asztalok vártak egy digitális hőmérő és óra társaságában. Itt pihentem egy kicsit, majd elsétáltam a csárda felé a pecsétért. Ebben a faluban két helyen is lehet pecsételni, a Patak Csárda bejáratánál és a helytörténeti múzeum falán. Gondoltam megnézem a csárdát. Vacilláltam, hogy igyak-e valami hideg frissítőt, de aztán lebeszéltem magam erről a luxusról. Gondoltam majd Bátaapátiban! A Petőfi utcán haladtam és elmerültem a házak homlokzatának nézegetésében, amikor észrevettem a Helytörténeti Gyűjteményt, ami egy Y elágazásban volt. Eléggé elhanyagoltnak tűnt. Azt viszont nem is értettem, hogy miért nem a kéktúra útvonalának oldalára tették a bélyegzőt. Nem baj, átsétáltam az Y másik ágára, hogy megnézzem, ugyanolyan lenyomatú bélyegző van-e itt is, mint a csárdában. Így hamar felfedeztem, hogy a bélyegző van jó helyen és én indultam el (ismét) rossz irányba, mert itt szépen fel voltak festve a jelek. (Most, hogy utólag nézegetem a fényképeket, láttam, hogy azért az Y bal ágára is jutott egy kék jel, tehát annyira mégsem voltam bamba.) Pár perc séta után balra felfedeztem azt a mórágyi gránittömböt, ami a mai napi második ládámat rejtette. Így letértem, hogy megkeressem. Itt meg kellett küzdenem kb. 30 méter nagyon meredek csúszós tövises domboldallal, mire megleltem a ládát. Visszafelé találtam egy sokkal könnyebb utat. Nem sokat időztem itt, mert bár nagyon hívogató volt ez a hely, de tudtam, hogy tartanom kell a tempót, ha nem akarok a nap végén a fejlámpa pislákoló fényénél botorkálni az erdőben. Így is 11:50 volt, mire elhagytam Mórágyot. A szekérút rögtön egy erős, hosszan elhúzódó kaptatón kellett felküzdenem magam. Most utólag megnézve ez csak 700 méter hosszú volt, kb. negyed óra volt az egész, de nekem ott többnek tűnt. Felérve a tetőre örömömben kipróbáltam az új telefonom önarckép funkcióját. Örömöm azonban nem tartott sokáig, mert kis lejtő után újabb 25 méteres szintet leküzdve jutottam fel a tényleges csúcsra. Onnan a szekérút már eltűnt a lábam alól és keskeny, de jól kitaposott turistaút vezetett le Mórágy külterületéhez. Kezdtem éhes lenni, és már arra gondoltam, hogyha Bátaapátiban is van egy kis csárda, akkor eszem egy zóna meleg ételt. 

A kereszteződésben állt egy irány mutató totemoszlop, amit megtekintve csalódnom kellett, mert azt hittem, hogy innét már csak 1-2 km Bátaapáti.De a felirat könyörtelenül mutatta, hogy ez még legalább másfél órányi séta lesz. Csalódottságomat a kellemes és főleg sík szekérút feledtette. Csodaszépen sütött be a nap a ritkásabb ligetesebb részekkel szegélyezett útra. Madarak csiviteltek, lepkék, szitakötők keringtek és még egy csigusz is elém futott az úton. Aztán hamar elértem a Henrik forrást, ahol feltöltöttem kulacsaimat a friss, hideg vízzel. Pár percet ücsörögés után tovább indultam. Az út itt már azért észrevehetően emelkedett, de nem volt vészes. A hegy tetején egy elkerített tarvágás zárta el az utat, de akik ezt tették, azok a kerítés mellett lévő fákra elég sűrűn rászögeltek egy-egy laminált A/4-es lapot a kék csíkkal. Itt eredetileg egy kunkort tett a kék út, amit most a kerítés mentén le kellett vágni. Felérve egy sűrű erdő közepén találtam magam. Innét egy kellemesen lejtős szekérút vitt lefelé és végül 1 óra 20 perc alatt értem el Bátaapátiba. 

Bátaapáti egy csöndes és igen szépen rendbe hozott település díszburkolatú járdákkal, klasszul kivitelezett virág-kruppokkal, gumiőrlemény borítású EU konform játszótérrel. Itt már eléggé fáradt voltam, tűzött is a nap rendesen. A képzeletemben az árnyas kis csárda udvarán üldögéltem már, iszogatva a hideg italomat és várva egy kellemesen csípős pörit, vagy egy gulyást. Sajnos azonban amennyire szerencsém volt az időjárással, a sors a pénzköltés lehetőségét nemigen adta meg. A kocsma zárva, vegyesbolt zárva. Mindkettő 3-kor nyitott csak. Nem volt erőm tovább menni, hátha van a faluban nyitva tartó vendéglő. Utólag megkérdeztem a guglit, elvben lett volna egy vendéglő 1 kilométerrel arrébb, de azt hiszem, ha előre tudom, sem mentem volna tovább. Inkább leültem egy árnyékos padra és elmajszoltam a 2. szendvicsemet, iszogattam és pihentettem a lábamat. Itt fél órát adtam magamnak, ez nagyjából elég is volt. Pecsételtem a padtól 3 lépésre lévő pecséttel, aztán kicsit olvasgattam a Cartographia féle Kéktúra III. térkép és útleírást. Aztán szépen felkerekedtem és visszaindultam dombnak fel.  Az első 1 km, amit a falun kívül tettem meg egy erős emelkedő volt egy szurdok úton. A két keréknyom közötti bakhát nemrég lehetett letolva toló lappal, nagyon szép síkot képezve ezzel.  Fél óra múlva már a fennsíkon élveztem a simogató napsütést, melyet a fújdogáló szellő enyhített. Itt készítettem egy szép panorámaképet, de ez nem adja vissza azt a friss érzést amit csak személyesen lehet megtapasztalni.  Az út hosszan vezetett szántóföldek és rétek-mezők között, de aztán egy erdőkkel szegélyezett kellemesen hűvös úttá változott. Az egyik akácos méhektől zúgott és pár pillanat múlva a fák között több méhkaptárt fedeztem fel. Kicsit kiléptem, hogy az úton lévő pocsolyából ivó méhek ne érezzék fenyegetve magukat. Nemsokára már Tolnát és  Baranyát elválasztó határmezsgyén „billegtem” egy picit, merthogy a turista út egy erős 500 méteren keresztül pont a határvonalon halad. Hamarosan a Harsányi kereszthez értem, ami némileg már hazai pálya, hisz ez a szakasz a fekedi erdőségekhez tartozik és fekedi illetőségű kollegám révén jártunk már erre. Fekednek van egy körsétaút-hálózata, amelyhez évekkel ez előtt az én segítségemmel készítettek egy útvonalvázlatot és az út mentén fellelhető kereszteket felújították és melléjük készült egy kis leírás is. 

A Harsányi keresztnél csak pár perc pihenőt engedélyeztem magamnak és már indultam is tovább az erdőt átszelő vékony aszfaltos úton. Már fél ötre járt az idő és még több mint 10 km volt hátra a mai napból. Éreztem, hogy egyre lassabban haladok. Az aszfaltos úton még jól kiléptem a lehetőségeimhez képest, de aztán elértem a Héthárs pihenőhöz, ahol 20 percet ismét adtam magamnak a pihenésre. Itt fogyott el a harmadik szendvicsem. Nem voltam igazán éhes, de már nem akartam hosszabban megállni.  Itt konstatáltam szomorúan, hogy a kimerítő gps használat az új telóm akksiját is vészesen lemeríti, így economy módba kapcsoltam, ami viszont azt eredményezte, hogy a gps csak akkor rögzítette a nyomvonalat, amikor aktív volt. Így gyakran elővettem, hogy egy-egy pontot felvegyen. Viszont ezután – bár az erdő továbbra is a szép arcát mutatta – a saras pocsolyák vaddisznó dagonyázóvá alakult foltjainak a kerülgetése minduntalan megtörte a lépéseim természetes ritmusát. Hiába volt néhol 2-3 traktornyi széles az út, de a pocsolyák is ilyen szélesen terültek el a mélyedésekben. A lábamat már nagyon húzta a megtett kilométerek „vascsizmája”, de ennél jobban idegesített az idő múlása.

Egyre többször próbáltam meg fejben megbecsülni a távolságot az Apátvarasdi pecsétig, aztán Mecseknádasdig. A gps szerint, már régóta csak a 2,7 km-es átlagot tartottam, persze megállásokkal együtt, de nem is akartam ennél gyorsabban menni.  A zöld sáv kereszteződésében a Hesz keresztnél és megálltam egy picit, majd folytattam tovább az utamat. A régi nyilak elég egyértelműen mutatták a lényeges úti célok távolságát, így tudtam meg, hogy még 3,8 km van vissza a (volt) vadászcsárdáig, ahol a pecsét lakott. Erre az aktuális sebességemmel még egy 1 óra 20 percnyi sétát prognosztizáltam. Néhol az aljnövényzet mentes erdőben a lebukó nap éles szögben világította meg a fák törzsét, néha meg sűrű cserjés takarta el a szemem elől a fákat. itt pihenhettek az őzek is, mert léptem zajára hallottam, ahogy felkelnek és arrébb ügetnek, távolabb a „símabőrűtől”.  A pecsételő hely célegyenesére ráfordulva széles nyiladékon vezetett az út, mert ezzel párhuzamosan vezették az áram vezetéket. Az úton egy közepesen megtermett nyuszi üldögélt, de nem tudtam jól becserkészni, hamar meghallott és elügetett. Később, az apátvarasdi nyaralókhoz közel már hallottam a fűnyírók hangját, amikor egy kis elektromos kocsi jött velem szemben. Holland rendszáma volt, de a nyugdíjas korú hölgy, aki az anyósülésről kiszállt ékes magyarsággal kérdezte meg, hogy láttam-e szarvasokat és őzeket. Mondtam, hogy csak a hangjukat hallottam. Aztán a férj morc unszolására – amit persze csak sejtettem, hisz hollandusul szólt – vissza is ült a hölgy és elhajtottak mellettem. Épp azt figyeltem pár perccel később, ahogy állnak be egy kis udvarba, amikor hirtelen a szemem sarkában észleltem a pecsételő helyet. Ha nem kapom oda a fejem, lehet, hogy el is megyek mellette. Így gyorsan pecsételtem, majd pihenés, körbenézés nélkül mentem tovább, mert már 7 óra is elmúlt. Azon morfondíroztam, hogyha jön egy autó irányba, akkor lestoppolom, hisz a mára kirótt feladatot elvégeztem, az meg már nincs előírva, hogy az utolsó pecsételő pont után milyen módon kell elhagyni a helyszínt. Akár metróval is mehettem volna. De nem jött sem metró, sem más jármű sem. Így a kaviccsal felszórt úton lassan poroszkáltam tovább, majd kiértem a betonútra a sorompóhoz.

A lemenő nap fényében erősen csökkent látási lehetőségekkel haladtam tovább. Már olyan alacsonyan járt a nap, hogy a baseball sapka sildje sem segített. Elértem azt a kereszteződést, ahol le kell fordulni a kék négyzetre Mecseknádasd felé. Először rossz irányba indultam, felfelé egy mezőgazdasági úton. Aztán bevillant hobo-bobo leírása erről a szakaszról, miszerint „vadregényes, szakadékos, középhegységi hangulatot árasztó patakvölgy” így gyorsan előkaptam a gps-t és láttam, hogy nem jó felé haladok. Kénytelen voltam visszamenni a 160 méterre lévő elágazáshoz. Én már olyan állapotban voltam, hogy nemigen örültem sem a vadregényességnek, sem a szakadékoknak. Annak örültem – mert minden rosszban van valami jó – hogy nem felfelé kell jönnöm. Azon gondolkoztam, hogy a legközelebbi túrán hogy tudnám kikerülni ezt a felfelé szakaszt. Volt is pár ötletem, de ezekről majd a következő túra leírás bevezetésekor írok. Megálltam egy szusszanásra, amikor lankásodni kezdett. Itt a sűrű, szakadékos részben már szinte szürkületi félhomály volt. És ekkor tőlem talán 50 méterre Nádasd irányába lecsusszant az útra egy vaddisznó, aztán még egy. Na mondom, szép kis helyzet! Igyekeztem némi zajt csapni. Nem fordultak felém, de visszamentek oda ahonnan jöttek. Elindultam arrafelé, figyelve a bozótost, de szerencsémre eltűntek. Meghallottam a 8 órát jelző harangszót és egy percen belül ki is bukkantam az Alkotmány utca utolsó házánál. Még várt rám 650 méter, de ekkor már kényelmesre vettem a figurát és az utat a kocsiig 15 perc alatt tettem meg és beszállva 20:20-kor értesítettem a családot, hogy indulok haza.

A túrának a keretes szerkezetet egy fiatal pár adta meg, akik reggel a buszmegállóban búcsúzkodtak, a lány felszállt a Szekszárdra tartó buszra, a fiú átsétált szembe, talán a pécsi buszhoz. Most este házak között pedig velem szembe jőve, kutyát sétáltatva andalogtak.

szalka_mecseknadasd_terkep_es_szint.jpg

Összességében megállapítom, hogy ez a 35 km nem volt olyan fárasztó, mint az első 24.

Konklúzió1: Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kevesebb az több!

Konklúzió2: Hagyjuk a fenébe a Konklúzió1-et, mert a határaink feszegetése viszi előrébb az embert!

Konklúzió3: Legközelebb készítek egy jegyzetet – akár a pecsételő füzet térképvázlatába – hogy a nevezetesebb pontok között mennyi a távolság. A telefonra telepített Locus ugyanis net híján nem akart útvonalat tervezni (hiába van rajta offline térkép), a papírtérképen pedig csak erős saccolásokat tudtam tenni, amire nem is mindig volt idő. (Mintha erről Hörpölin leírásaiban is olvastam volna, hogy ő is jegyzetekkel indul el.)

Badacsony

2017. 04. 22.

Cimboráimmal, a Calamites szűkített csapatával rendszeresen járunk Balatonra egy-egy hosszú hétvégére kicsit lazítani. Ezen az áprilisi hétvégén is eképp tettünk. Szombaton délelőtt átvitorláztunk Badacsonyba egy nagyon gyenge "éppenhogycsak átcsusszanunk" szélben. Kicsit iszogattunk a kikötőben, majd felkerekedtünk és vonattal átruccantunk Badacsonytördemicre, túránk kezdetére. A saját kis célom egy geoláda 7 pontjának a felkeresése volt, amelyet a Badacsonyi hegy különböző pontjain rejtettek el. A vasútállomástól kényelmes sétával indultunk felfelé. Kellemes túraidőnek ígérkezett, ami főleg annak tükrében volt nagy szó, hogy szerdán még hózáporokkal és 0 fok közeli hőmérséklettel küzdött az ország. A Bujdosók lépcsőjéig egyenletesen emelkedő betonúton szedtük a lábainkat, és itt már - még ha nem is észrevétlenül - összeszedtünk több, mint 180 méter szintemelkedést. A lépcsők aljában kissé megpihentünk, hogy erőt gyűjtsünk az előttünk álló 379 lépcsőnek. Itt körbenéztem ládaügyileg, majd nekivágtunk a lépcsőknek. Ez azért eléggé megizzasztotta és kissé szét is szórta a mezőnyt. De fáradozásainkat a második pihenőnél - a tördemici kilátónál - tapasztalt panoráma kárpótolta. Én megtaláltam a 2.ládát. Kis pihenés után szinte vízszintesen haladva elértük a Ranolder keresztet, ahonnét teljesen más szeletét láthattuk a Balatonnak. Innét látszott mai végcélunk, Rafi bácsi haciendája is, a Tomay Pincészet. Kis nézelődés, fényképezés és ládakeresés után indultunk tovább. Hamar elértük a lépcsősort, ami talán a legismertebb badacsonyi útvonalon a Rózsakövet és a Kisfaludy kilátót köti össze. Szerencsére itt lefelé kellett menni. Perceken belül odaértünk a Rózsakőhöz, ahol az aznapi negyedik geoláda pontot is megkerestem. Mivel időnk is volt bőven és sörünk is, hosszabban megpihentünk. Innét már csak egy fél órás séta volt vissza, hogy a szállásunkhoz és a vacsora helyszínéhez érjünk. A vacsora és a fröccs is nagyon jól esett, de hamarosan a hőmérséklet is leesett, jelezve, hogy nincs még nyár, így hamar a szálláson folytattuk az iszogatást, beszélgetést, amit a finom pesti tortának az elfogyasztása koronázott meg. Akik ott voltak, tudják, hogy a torta abból a II. kerületi kis cukrászdából érkezett, amit megvettek a kínaiak. A Robit is valószínűleg a kínai ízesítés zavarhatta meg az éjszaka. Másnap reggel háromnegyed hatkor ébredtem és esélyét láttam annak, hogy a 9 órás reggeliig összeszedjem a maradék 3 jelszórészletet. Így a tegnap megtett úton visszatértem a Rózsakőhöz és onnan ismét egy jelentős lépcsőmászással felmentem a Kisfaludy kilátóig. Szerintem én voltam aznap az első turista a hegyen. A szél erőteljesen fújt a tetőn, így a kilátóba már csak ez miatt sem és a szintidőn belüli teljesítés érdekében sem mentem fel, hanem egyből a ládakeresésbe fogtam. A megtalálás után rögtön indultam a hegy északi oldala felé, a Kőkapuhoz, amelynek az aljában volt a láda. Az úton itt az északi oldalon még néhány hófolttal is találkozhattam a hétközi ítéletidőnek köszönhetően. A Kőkaputól egy kényelmes sétaút visz el a Klastrom kútig, de nekem ez nem volt már kényelmes, mert a 9 óra egyre közeledett és ezért szaporáztam a lépteimet a reggeli napsütésben. Hamar elértem a 7. pontig, melyet sikerrel begyűjtöttem, ittam pár kortyot a kút hűs vizéből és elindultam vissza a Rózsakő irányába. Itt némi eltévelyedés következett, amit nem teljesen értek. Valamiért letértem balra a sárga sávon és nem jobbra a piros körön mentem. Szerencsére hamar észrevettem, de így egy kicsit lejjebbről kapaszkodtam vissza a piros körre egy jelzetlen ösvényen. Itt az erőteljes napsütésben már eléggé megizzadtam. Azon gondolkodtam, hogy mi a jobb, levenni egy-két réteget és kockáztatni a megfázást, vagy hagyni az egészet. Aztán végül levetkeztem, felküzdöttem magam a kék háromszöggel jelzett útig és ott húztam vissza a meleg cuccot, amikor már csak lefelé vezetett az út. A Rózsakőhöz visszaérve összeszedtem Petykót is, aki a kirándulásra nem tartott velünk, mert tér-idő dimenzió kavalkádba keveredett. Így a reggelinél teljes létszámban sikerült jelentősen megkavarnunk Rafi bácsit azzal, hogy azt kértük, amit egy hete már felírt magának. Hazafelé remek szélben még a hajóval is csapattunk egyet, így volt teljes ez a hétvége. 

 

terkep_egybe.jpg

Tripammer fa - Melegmányi völgy

2017. 03. 25.

Szombatra kellemes túraidőt jósoltak a meteorológusok és a nejem pedig örült volna pár csendes órának, hogy a tanulmányaiban is haladjon, mert nemsokára vizsgázik. Ezért a gyerekekkel geoládázni indultunk és mindkettőnek elhívtunk egy-egy kis barátját, így öten vágtunk neki szombat délután az erdőnek. A Mecsextrém parkolójában hagytuk az autót és rögtön rossz irányba navigáltam őket, de hamar rájöttem a hibára, így visszasétáltunk majdnem a kocsiig és megleltük a kék sáv jelzést, amelyen a Tripammer fáig terveztünk haladni. Gyorsan átkelve a Komló felé vezető forgalmas úton hamar egy szép, napos, medvehagymás vidékre értünk, ahol a fiúk előre futottak. Megbeszéltük, hogy kereszteződésekben mindig megvárnak. Az egyik pillanatban motorok hangját hallottam meg, amelyek túl közelről hallatszottak, nem a Komlói úton haladtak. Nemsokára fel is tűntek a turistaúton. Igaz, hogy nem mentek gyorsan, de hirtelen a két fiúra gondoltam, akik már egy dombbal arrébb, látótávolságon kívül voltak, és csak reméltem, hogy nem lesz gond. De a motorosok is óvatosak voltak és a fiúk is félreálltak így nem lett semmi baj.

Hamar elértük a Tripammer fát. Utoljára gyerekként voltam itt, és gyakorlatilag semmilyen emlékimg529.JPEG
et nem tudtam előszedni a "hardverből". (Update 04. 20.: kezembe akadt egy bizonyító erejű fénykép. Gondolom Anya fényképezett le minket itt a húgommal és Apával a 80-as évek derekán). 
Kicsit megpihentünk. A ligetes területen többen piknikeztek, frizbíztek, fociztak, kutyával játszottak. Nemsokára indultunk tovább a zöld sáv jelzésen, mert az első ládánkat a Dagonyázó forrásnál kellett keresni. A forráshoz egy rövid, de annál dimbesebb-dombosabb út vezet le és a becsatlakozásnál találkoztunk egy volt kolleganőmmel és a párjával. Ők a Kőlyukitól jöttek idáig. Pár szót beszéltünk, majd nekiveselkedtünk a ládakeresésnek. Elég rossz volt a gps jel, ezért úgy tűnt, céltalanul bóklászunk csak és mivel meredek volt a talaj nagy volt az esélye, hogy valamelyik saját vagy lízingelt gyerek a vízbe csúszik, kezdtem feladni a dolgot, mikor Kata felkiáltott és rámutatott egy kb. 5 méterrel arrébb lévő fára, "Ott van!" Így lett meg az első része a jelszónak. Ez egy multi láda volt, ezért egy másik láda jelszavát is meg kellett keresni a sikeres találatért, ami a 600 méterre lévő Barátság forrásnál várt minket. így szépen tovább ereszkedtünk a Melegmányi völgy felé.

A völgy "kinyílt", a nap szépen besütött és medvehagyma szőnyeg tárult elénk. A fiúk persze megint elöl jártak, de fürgeségüket az előzetes térkép tanulmányozásával egyenlítettem ki, így a hidat én vettem észre előbb, bár az áthaladás sorrendje már ismét a régi volt. Úgy futottak el mellettem, mintha ott sem lettem volna. A kis fahídon átkelve lecuccoltunk a padokhoz, Mire végeztem a lepakolással, a fiúk a gps jelet követve már fenn voltak a domboldalba és pár perc múlva kiabáltak is, hogy megvan a láda. Így a jelszórészlet második felével sikeresen logoltunk és ezzel életünk első sikeres multiládáját is "behúztuk". Pár perc pihenő és a kulacsaink megtöltése után indultunk tovább a meleg tavaszi napsütésben.

Hamar elértük körtúránk felét. Visszafelé a Melegmányi völgyön keresztül jöttünk a piros kereszten, hogy a vízesésnél lévő ládát is bezsebeljük. A láda közelébe érve tudatosult bennem, hogy igen meredek oldal felé mutat a ládát jelző nyilacska. Ennek fele sem tréfa! De szerencsére a fiúkban nem csalatkoztam. Usgyi, már mentek is fölfelé, keresve a ládát. Én meg bölcsen kivártam, míg megtalálják és amikor felharsant a "Megvan!" felkiáltás, akkor már a tuti biztos célpont felé irányozva indultam el. Nekem így is kutyanehéz feladat volt. Egy kicsit elmolyoltunk a ládánál, logoltunk, majd a fiúk gyorsan, én az Annával lassan, sréhen visszaindultunk a völgyben húzódó turistaút felé. A Kata fel sem jött, így messziről kiabálva instruáltam, hogy merre fogunk kiérni az útra, jöjjön oda ő is. Közben kirándulók értek a vízeséshez. Egyébiránt a jó idő sok kirándulót kicsalt a természetbe. Sok családdal és egy népesebb 40-50 fős nyugdíjas csapattal is találkoztunk. A Melegmányi forrásnál megtöltöttük a kulacsainkat és akkor az órámra nézve már nógattam a gyerekeket, mert a meleg, nyarat idéző napsütés csalóka volt. Tudtam, hogy 6 óra körül lemegy a nap és igyekezni kell. Még tervben volt egy láda a Tripammer fánál, de azt ekkor már elvetettem, tudtam, hogy nem marad rá idő. Okulva az egy héttel korábbi kirándulásból több pihenőt terveztem mára.

A nem messze lévő Anyák kútjánál még megálltunk egy picit, de aztán hamar nekivágtunk a kaptatónak. Nem sokára egy 4-es elágazáshoz érkeztünk. A piros kereszt ment tovább Lámpásvölgy felé, az Annának viccesen mondtuk is, hogy innét ő már haza tud menni, de mi letértünk a kék körrel jelzett útra, ami már a Tripammer fa felé irányított minket. Amikor felértünk a fennsíkra egy régi írtáshoz jutottunk. Az itt lerakott 20-30 db betonvas arra enged következtetni, hogy készülnek valamire, talán kilátó épül majd. Innét egy rövid ereszkedés után ismét a Tripammer fához lukadtunk ki. Megint leültünk egy picit, megettük az utolsó morzsákat is. Még éreztem magunkban annyi energiát, hogy ne a rövidebb kék sávon térjünk vissza az autóhoz, hanem a hosszabb zöld sávon. Ez ellen csak a Kata ágált, de hajthatatlan voltam. Így a 800 méterrel hosszabb utat választva még két forrást látogattunk meg. A Zsolnay kutat és a Komlói úthoz igen közel fekvő Rigó kutat.

A Komlói úton ismét sikeresen átkelve egy párszáz métert a Koszonya tető felé vezető műúton haladtunk, szigorúan libasorban, menetirány szerinti bal oldalon, míg el nem értük a kék keresztet, amin szinte egyenesen a Mecsextrém Park pénztárához lukadtunk ki. A parkolóban már egyedül árválkodott a kocsi. Hamar beültünk a kezdődő szürkületben és kissé megfáradva, de élményekkel telve indultunk haza.

tripammer_fa_melegmanyi_volgy.jpg

Mecsextrém Park - Árpád tetői forrás - Körtvélyesi forrás

2017. 03. 19.

Alig múlt el másfél nap az első kéktúrám után, máris újabb kis erdei sétára indultunk Gergővel. Amíg Kata az osztálytársaival a Mecsextrémben múlatta az időt, addig mi két láda felkutatására tettünk kísérletet. Először a parkolóból felballagtunk a bob pályához, majd azt elhagyva egy picit a Mókus ösvénnyel párhuzamosan észak felé haladtunk széles teherautó kerekek nyomait követve. Aztán ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk az úton az első ládát, ami az Árpádtetői forrásnál volt egyre inkább balra mutatta a telefon, ezért letérünk az útról. Odafelé igencsak meg kellett küzdeni a meredek lejtővel, de szépen lecsorogtunk egy alsó ösvényre, ami néhány kanyarral levitt a forráshoz. Ott együttes erővel hamar megleltük a ládát. Én észre vettem, a Gergő meg el.

Onnan a térképen látható - a két ládát összekötő - szaggatott vonallal jelzett ösvényen indultunk el. Ezt csak az válassza, aki szeret úttalan utakon, meredeken le meg fel csúszni-mászni, kerülgetni a kidőlt fákat, köveket és szúrós csodabogyó rengetegen akar átvágni. A teljesítést nehezítette, hogy szint időnk volt, az indulástól számítva 3 órán belül vissza kellett érnünk a Mecsextrémnél hagyott autónkhoz, hogy a Katát felvegyük a szülinapi partiról. Így a Körtvélyesi forrásnál lévő láda helyéig eljutottunk, de keresgélni nem volt időnk. Haza felé a jobb minőségű, de kerülővel járó utat választottuk. De eléggé elfáradtunk a végére. Mindezek ellenére olyan helyre jutottunk el, ahol a környezet csodás, sőt monumentális és a ládák nélkül soha nem jöttünk volna erre. 

terkep.jpg

Szekszárd - Szálka

2017. 03. 17.


Okulare RP-DDK statisztikája

Ez a nap is eljött végre! Hosszas tervezgetés után megtettem az első kilométereket a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrán. Általában valaminek a befejezésekor, egy díj megnyerésekor szokás megköszönni valakinek a támogatását. Én mégis most az elején tenném ezt meg. Annak, hogy elindulhattam ezen az úton nagyon sok szerepe van Hörpölin túrabeszámolóinak, precíz adatainak, jó tanácsainak. Sok weboldalt tanulmányoztam, sok helyen tudakozódtam, szedtem fel az információ morzsákat, de ennyire alapos, precíz, szinte mindenre kiterjedő információ forrást sehol máshol nem olvastam. Ezen felül a túraleírások stílusa is olvasmányos, szinte odaképzeltem magam, mellé az útra, mikor olvastam. Ő nem is tudja, de valójában túratársakká váltunk. ;-) Úgyhogy Hörpölin, nagyon köszönöm!

Az én kis blogomnak, ahogy azt a bemutatkozásom végén írtam, nem célja az ilyen jellegű átfogó információk összegyűjtése, hisz ezt már megtettek Hörpölinen kívül mások is, az általam olvasott webcímeket igyekszem kigyűjteni a linkek között. Azért a sorok között elfér némi információ, ami hasznos lehet másoknak is, akik a kéktúrára adják a fejüket. Főleg, ha annyira kezdők, mint én.

bati_szolo_1.jpg

Az időjárás előrejelzés gyönyörű napot ígért, így bátran (értsd: esőkabát nélkül) vágtam neki a túrának. A gyerekeket elvittem az iskolába és utána elautóztam Szálkára a kirándulásom végcéljához. Előtte persze megnéztem, hogy mikor indul Szálkáról autóbusz Szekszárdra és ehhez az időponthoz időzítettem. Az a StreetView-n már korábban lecsekkoltam, hogy a buszmegállónál szépen rendbe hozott, térkövezett parkolók vannak, így tudtam, hogy a kocsi jó helyen lesz. A busz percre pontosan érkezett. A buszon utazott egy pár, akik szintén kéktúrázók voltak. Ez Szekszárdon a vasútállomáson nyert bizonyítékot, lévén együtt bélyegeztünk. Én a városi szakasz végén a Remete forrásnál megkerestem a GCREKF geoládát, ami - bár hamar meglett - de így is elvitt egy 15 percet. bati_kilato.jpgEzek után vágtam neki a meredek betonútnak. Ahogy haladtam előre, egyre inkább a szőlőtőkék vették birtokba a látképet. Sok helyen sürögtek-forogtak az emberek és a munkagépek. A Bati-keresztnél lévő Bati kilátó volt a következő célom. Részint mert a kilátók a gyengéim, egy túra vagy városnézés kapcsán is szívesebben keresek fel ilyen helyeket, mint egy templomot vagy múzeumot. Részint pedig itt várt rám a GCBTK geoláda. Itt ismét összefutottam a párral, akik már épp szedelőzködtek. Elmajszoltam a szendvicsemet és megkerestem a ládát, amit nagyon ötletesen rejtett el a láda gazdája. Ezek után fellépcsőztem a kilátóba és megcsodáltam a körpanorámát. Aztán picit pihentem, eközben elolvastam a kihelyezett információs táblákat. Egy jó fél óra után indultam tovább. A Szarvas-szurdikban több futóval is találkoztam, és 50 perc múlva értem el ahhoz az elágazáshoz, amelyen le kellett térnem a sárga sávon balra, hogy megszerezzem az aznapi 3. ládámat, a GCLAZA ládát. Ezt is viszonylag hamar begyűjtöttem. Ez a láda hozzátett kb. 1 km-t az aznapi távhoz, hisz nem teljesen a kék útvonalán lett elrejtve, de ezt nem tartottam nagy áldozatnak.

Visszasétálva a kereszteződésbe, megnéztem a kéktúra információs tábláját és elméláztam azon, hogy akik ezeket megtervezték, azok valószínűleg nem kirándultak még soha. Ugyanis a teljes felületen a teljes kék kör és az ahhoz kapcsolódó számok, adatok díszelegnek. Hány km, milyen az össz. szintemelkedés, ez hányszorosa a Galyatetői kilátónak, stb... Ezek persze érdekes adatok, de egyrészt mindenhol ez van kint (ezen út alatt legalább 5-6 ilyen táblával találkoztam). Tehát annak, aki már a kéktúrát járja, teljesen irreleváns információ. Másrészt sokkal hasznosabb lenne egy környéket ábrázoló (max 5x5 km-es területet lefedő) turistatérkép, rajta az összes látnivalóval, és némi leírás az adott szakasz élővilágáról, földtanáról, történeti látnivalóiról.

Itt leküzdve némi saras részt viszonylag sík úton haladtam nyugatnak. Balra erdő, jobbra rét, majd aztán hamar minden felől a Sötét völgyi erdő fái vettek körül. A kék túra útvonalát követve hamarosan észak felé fordultam és az út szépen lassan elkezdett lejteni. Itt-ott friss fakitermelés foltjai voltak láthatóak, pár helyen komplett forgács és fűrészpor szőnyeget taposott a lábam. Jobbra a lomb nélküli fák között láttam a Bati kilátót is, melyet másfél órával ez előtt hagytam el. A gyerektáborhoz már egy nagyon meredek részen keresztül jutottam le. Mivel az őszi falevelek megrekedtek a szurdok szerű ösvényen eléggé csúszóssá vállt az út, nagy segítségemre volt a túrabot. Ekkor már elmúlt egy óra, nagyon éhes voltam, de gondoltam a gyerektábornál talán lesznek padok, ott kényelmesen elkölthetem a szendvicseimet. Ott azonban csak egy elfektetett beton oszlopot találtam, amivel azt akadályozzák meg, hogy kocsival a rétre lehessen hajtani. Ez is több, volt, mint a semmi, így lecsüccsentem rá és eszegettem, iszogattam, pihengettem egy fél órát. Sajnos ennyire alaposan nem tájékozódtam erről a részről, mert ha megtettem volna, akkor tudtam volna, hogy a gyerektábortól 500 méterre szabadon lévő és fedett padok és asztalok várnak

A réten jó állapotban lévő ping-pong asztalok, kosárpalánk, focikapuk és némi gyerekjáték teszi élvezetesebbé a pikniket. Nem messze egy másik asztalnál vidám fiatalok beszélgettek. Őket elhagyva egy tanösvényen vezetett a kék sáv, majd elhagyva azt hamar elértem a Haramia forráshoz. Itt is megálltam vizet vételezni a friss és hűvös forrásvízből, majd az itt elrejtett GCHASO ládát is megkerestem. Nem adta könnyen magát, egy jó 20 percig bóklásztam, mire ráleltem. Ez volt a 10. - jubileumi - ládám. Negyed négy felé járt az idő, ekkor kicsit megszeppenve kezdtem számolgatni, hogy még mennyi van vissza a célig, vajon sikerül-e világosba odaérni. Még volt két megkeresendő láda a tarsolyomban, de ekkorra világossá vállt, hogy azok már nem férnek bele az időbe. Bár fel voltam készülve fejlámpával, de nem volt kedvem a sötétben bóklászni két falu között. A hátralévő 10 kilométerre 3 órát számoltam, gondolván hogy fáradtabban lassabb leszek és nem tudom tartani 4 km/órás átlagot.

A forrástól egy rövid kis kaptató vezetett fel a fennsíkra, majd aztán egy lejtő a következő völgybe, ahol ismét elolvashattam, hogy a teljes kéktúra szint emelkedése hány kilátómászással egyenértékű. Remek! És még nem is sejtettem, hogy utam legcsúnyább szakasza most következik. Nemsokára egy meredek domboldal aljához érkeztem. Az egész domb be volt kerítve és a a domb teljes tarvágásnak lett alávetve. Semmi nem maradt! A dombtetőn néhány fa és kész. Elég lehangoló látványt nyújtott, még ha meg is van rá az ésszerű magyarázat. A tarvágást elkerülve ismét egy erős emelkedő jött sorra. Szerencsére nem volt hosszú. Megmondom őszintén, hogy itt már nagyon fáradtnak éreztem magam. De sejtettem, hogy most már Grábócig lejtmenet lesz. Hamar kiértem az erdőből, erre a napra búcsút intve "neki", legelőkön keresztül vitt az utam. A falu széléhez érve több helyen legelésző teheneket, lovakat, kecskéket láttam, no meg persze mérges kutyákat, szerencsére megkötve, vagy kerítés mögött. Grábócra érve elolvastam a jegyzeteimet, hogy pecsételő helyként a "Mini ABC" nevű boltot kell keresnem. Arra sajnos nem gondoltam, hogy előre a neten megnézzem, hogy merre is van az ABC, feltételeztem, hogy arra visz az út. Nos talán a közelgő alkonytól, talán a fáradtságtól nem vettem észre, hogy egy kis hídon átkelve a pecsét sziluett jelzi, hogy le kell térni a kék sávtól jobbra. Én mentem tovább megmászva egy emelkedőt, majd aztán a grábóci szerb ortodox kolostort és templomot elhagyva, rátérve a következő emelkedőre kezdtem el ráeszmélni, hogy lassan elhagyom a falut. Elővettem a térképet és azonnal kiszúrtam a kis bolt ikont a híd után jobbra. Egy pillanatra nagyon elkeseredtem, de nem volt mit tenni, visszafordultam. Biztos, ami biztos megkérdeztem egy munkából haza igyekvő fiatal srácot, hogy arra van-e a Mini ABC és ő megerősítette a térkép helyességét. Itthon megnéztem, ez egy nem tervezett 1,4 km-es kerülő volt. 

Azt sem néztem meg előre, hogy mi vár rám a két falu között. Egy igen erős emelkedő volt, legalábbis az egész napos talpalás fáradalmaival a lábamban jobban örültem volna egy sík sétának. Na de sebaj, sietnem kellett, mert a nap már alábukni készült. A dombtetőn megálltam inni egy picit, és megnéztem a naplementét is, majd sietve elindultam Szálka felé. Szálkára már az utcai lámpák fényébe érkeztem, de a derengés még láttatni engedte a takaros kis házakat, rendezett udvarokat. A Petőfi utcán bandukolva eszembe jutott a grábóci fiaskó, így gyorsan megnéztem, hogy merre is van a pecsétet befogadó Trófea fogadó, nehogy az mellett is elmenjek a szürkületben. Kiderült, hogy szinte az előtt parkoltam a kocsival, tehát nem kellett sokat keresgélni. Nagyon fáradtan ültem be az autóba fél hétkor. Ekkor egyáltalán nem éreztem a megelégedést, ami az első kéktúrás napot kellett volna hogy kövesse. De másnapra már az is eljött. ;-)

Konklúzió: Nem csak a 4 km/órás sebességgel kell számolni, hanem a szintek megmászásával járó lassulással is. Ma, amikor a tegnapi túrámat "bejegyeztem" HeyJoe oldalára, akkor láttam, hogy az ő alkalmazása időt is kalkulál a távolság mellé. Én a 24 km-re nettóba 6 órát számoltam és ehhez adtam hozzá 2 órát a pihenésekre, ládakeresésre. Tehát 17 órára Szálára kellett volna érnem. Az ő programja ugyanerre az útra nettóban 7:08 percet számol, tehát 1 órát hozzátesznek a szintek megmászásai. Úgyhogy nagyjából stimmelünk is, mert a 7+2(pihi+láda)+kb 0,5 óra eltévedés az ki is hozza a 9 és fél órás bruttó időt.

Konklúzió2: Nem elég egy 0,75l-es kulacs. Ha nincs a Haramia forrás, akkor igencsak bajba kerültem volna.

Konklúzió3: Fontos a réteges öltözködés. hegynek fölfelé izzad az ember, de ebben a friss tavaszias időben a hegytetőn a szél átfúj a szinte lombozat nélküli bokrokon, fákon és ilyenkor könnyű egy jó kis megfázást összehozni. Szerencsémre erre gondoltam.

Konklúzió4: A fej / zseblámpára szükség van, még akkor is, ha a tervek szerint sötétedés előtt véget ér a túra. De sosem lehet előre tudni, hogy egy eltévedés, vagy egy bokaficam, vagy egyéb sebesülés mennyire lassítja az embert. Nekem sem sokon múlott, hogy még lakott területen kívül érjen az este.

szekszard_szalka_szint.jpg

szekszard_szalka_utvonal_1.jpg

 

Vasárnap délutáni séta

2017. 02. 26.


No ez a kirándulás tényleg "csak" sétaként kerül a kalendáriumba. ;-) Vasárnap délelőtt ládát keresgélve csatangoltunk a városban a fiammal és rádumáltam, hogy délután menjünk el az erdőbe, olyan szépen süt a nap. De ebédnél meggondolta magát. Addigra viszont annyira beleéltem magam, hogy elmentem egyedül erre a rövid kis sétára. A Remete réten parkoltam le és a Büdös kúti kulcsosházig mentem a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalán. Menet közben megcsodáltam az ezernyi hóvirágot és találtam néhány illatos hunyort is és ráadásként egy májvirág is rácsodálkozott a februári napsütésre. Sosem jártam még ezen az útvonalon. Eleinte zavart az Abaligeti úton folyamatosan elhúzó autók zaja, de aztán az út felénél szépen eltávolodott a két út és a Lapis felől érkező sárga kereszttel jelzett út becsatlakozásától kezdve átbukott a gyalogút a következő völgybe, ami már a Büdös kútnak adott otthont. A kulcsosháznál vidám kis társaság pihengetett. Nem zavartam őket, hisz a célom - a séta mellett - a Büdös kúti geoláda felfedezése volt. Ez egy hárompontos multiláda, sajnos az első ládát nem találtam. Kb. egy fél órát keresgéltem a Feri forrásnál, de nem leltem meg. Így átváltottam a második láda keresésére, ami az itiner alapján hamar meglett az Évi-Jenci forrásnál. A 3. pont egy virtuális láda volt, amely jelszavát hamar felfedeztem. Ilyenkor az adott pillanatban csalódott az ember a sikertelenség miatt, de aztán arra gondoltam, hogy milyen jó lesz majd visszatérni ide a családdal és fellelni az 1. ládát. A részsikerek után sietve elindultam visszafelé. Füleki Mihály emléktáblájánál még megálltam egyszer, de aztán már megállás nélkül letudtam a távot. Kezdett lemenni a nap, és vendégeket is vártunk 5 órára, illett időben hazaérnem. Az út nagy része száraz volt, egy két sarasabb részt kellett óvatosan letudnom, főleg azokon a helyeken, ahol erdészeti út keresztezte a turista utat. A mély keréknyomokban megálló víz teljesen elnyálkásította az utat. 

Szánkózás a Mecseken

2017. 01. 22.


2017-01-22_11_06_22.jpgA Gergővel ketten vágtunk neki a Mecsek téli lankáinak. A Dömörkapuig autóval mentünk, kb fél 11 körül értünk fel,majd onnan szánkóval és gyalog indultunk neki az útnak. Gyönyörű szikrázó napsütésben csillogóan fehér hótakaró fogadott. A turistautak jócskán letaposott volta arra utalt, hogy az elmúlt héten nagyon sokan kirándultak errefelé. Nem terveztünk nagy túrát, inkább a szánkózásra helyeztük a hangsúlyt. Először a piros sávon indultunk a sípálya felé és a keresztező zöld kereszten suhant egyet a Gergő, majd hamar elértük a sípályát. A felvonó működött és hamar meg is láttuk azt az egy szem férfit, aki nagyon lazán és gyakorlott mozdulatokkal suhant lefelé. Párszor megnéztük a lesiklását, majd át sétáltunk a sípályával párhuzamos szánkópályára. A hó ott is remek volt. Szépen letaposott tömör és vastag hóréteg fogadott. A Gergő csúszott először, aztán én is próbálkoztam, de nem a térdemnek és a sarkamnak való ez a móka, így én meg is elégedtem egy csúszással. A Gergő csúszott még párat. Érkezett egy apuka két 16 év körüli fiával. Velük beszélgetve javasolták, hogy menjünk el Kis-rétig, mert ott is remek erdei pálya van. Így elbattyogtunk a Kis-rétre, ahol a fák között több szánkónyom is volt, lehetett válogatni. Itt csatlakozott hozzánk egy nagypapa és 12 év körüli unokája. Közben több kiránduló csoport 2017-01-22_11_51_44.jpgis átvágott a réten. A rétet stabilan őrizte két hóember is. Néhány csúszás után konstatáltam, hogy erősen délidő van, így nógattam egy kicsit a Gergőt, hogy induljunk visszafelé. Úgy döntöttünk, hogy a szánkónyomokon elindulunk felfelé és elérjük a sárga keresztet, és azon haladva szeljük át a sípályát kb. 100 méterrel feljebb. A sípályán találkoztunk a Jenővel, aki épp a kislányát tanította síelni. Pár szót váltottunk vele, majd néztük egy negyed órát őket is és a többi sízőt és snowboardozót. Majd fél egy lévén ismét buzdítottam a Gergőt a továbbindulásra. Még csúszott egy rövidet nadrágféken, majd kivártuk, míg nem jön senki a pályán és áthaladtunk rajta. Ismét megnéztük, hogy is működik a felvonó, majd a turistaúton magunk mögött hagytuk a sípályát. Hamarosan elértük a sárga sávot, és onnantól a Gergő ismét szánkóval csúszott lefelé a Dömörkapu irányába. Majdnem egy óra lett, mire a kocsiba ültünk és hazamentünk ebédelni. Nagyon klassz kis délelőtt volt, kár, hogy a lányok nem jöhettek velünk.

Évadnyitó kirándulás Fehérkútra a Calamitessel

2016. 11. 06.

A Széchenyi téren 10 órakor volt a találkozó, a csapat 10:48-kor indult a Tettye irányába, ahol a Semiramisban szüpürcsöltünk néhány sört, majd onnan dél után nem sokkal indultunk a Dömör kapu felé. Ide 26 perces séta után jutottunk fel, ahol megvártuk a sörellátmányt, amit a Laci volt oly szíves eljuttatni hozzánk. A Dömörkaputól negyed kettőkor indultunk a Fehérkút felé. Mivel a sípályánál kissé elkezdett cseperegni az eső, ezért nem álltunk meg a Kis réten, ahogy szoktunk, hanem lendületből mentünk tovább. Szerencsére az eső abbamaradt, így nem áztunk meg. Fehérkútra az utolsó ember - azaz én - 14:28-kor ért fel. Az erdő még mindig szép színekben pompázott, de már a levelek többsége a talajt takarta be az ősz színeivel. Talán ez volt az utolsó olyan hétvége idén, ahol azért az ágakon is volt lombozat.

Fent pár perc várakozás után megérkezett Redzsi is aki a sör és pálinka ellátmány mellett a Csabát is elhozta nekünk. Elkeztünk iszogatni és tüzet rakni melegedés céljából, majd egy fél óra múlva a Zita is befutott a pörkölttel. Szerintem nagyon finomra sikeredett. De nyilván valamelyest elfogult vagyok, bár szerintem a többieknek is ízlett. Elsózva nem volt, az biztos. ;-) A kaját már bent fogyasztottuk, mert kint eléggé hűvos volt, bent pedig a cserépkályha egyre jobban bemelegítette a termet. Sajnos a mikró eltűnt a konyhából, a villanytűzhely sem működött. De az volt a szerencse, hogy a cserépkályhán kialakítottak egy részt, ahová pont befért a lábas, így kaja felmelegítése megoldódott.

A vacsora után kellemes kis beszélgetésbe sikerült bebólintanom, remélem nem zavartam a többieket a vidám anekdotázásban. Majd egy rövid levegőzés után ismét megérkezett a Zita is, hogy hazaszállítson. Koka és Csabi is velünk tartott. Remélem a többieknek éjszakára elegendő volt a fűtés, nem hűlt ki a ház hajnalra!



 

Évzáró kirándulás a Calamitessel

2016. 12. 17.

Fél egykor indultunk a Misináról a Tubes irányába. A Kis Tubesnél megálltunk megcsodálni a szikrázó napsütést, amit a városban élők elöl teljesen eltakart a sűrű köd. A ködhatár valahol az Állatkert magasságában húzódott. A Kis Tubesről hamar elértük a Tubest és itt megmásztuk a kilátót. Körbenéztünk és beazonosítottuk a Lapis alatt lévő Sós-hegyi kilátót is, felfedeztük Orfűn a Pécsi tavat. Északi irányban nem volt köd a völgyekben. Csak a Mecsek déli lankáit lepte el a sűrű köd takaró. A Tubesről a piros kereszten lecsorogtunk a Rotary körsétány déli ágára, és útközben megkerestünk egy geoládát. Majd a Rotary-n visszaindulva még egy láda az utunkba került. A Misinára visszafelé menet még tervbe vettünk egy Dömörkapunál elrejtett ládát, de a Misinai kis pihenő alatt az óránkra nézve rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy levágjuk a Tettye felé vezető utat és az Állatkert felé indultunk. Az Állatkert után elhagyva a műutat a Tettye feletti sziklákon értünk ki az erdőből, de ekkor már nem csak a köd hanem az alkonyat is leereszkedett, így a Tettyétől már az utcai lámpák világították be lépteinket. Hála a növekvő hidegnek és a halászlé (pizza) iránti vágyakozásnak, fáradt kis csapatunk hamar leért a sörözőbe, ahol a többiek már vártak minket. A finom vacsora és az italok hatására hamar felmelegedtünk és vidám viccelődéssel, múlattuk az időt. Nagyon jó kis nap volt!